Ugor

Először is a névhez használati utasítás. A finnugor elmélet tagadói ha meghallják az ugor nevet, már menekülnek, vagy tiltakoznak. Nem kell. Csak helyre kell tenni a dolgokat.

Bakk István és Bakk Erzsébet: Magna Hungaria – Nagy-Magyarország és a blakusok...

...című az Ősi Gyökér 2019-20/1-4. sz. m. cikkükben is tulajdonképpen így cselekszenek/próbálkoznak:

Az ugor szót nem finnugor, ill. ugor = magyar, manysi (vogul) és hanti (osztják) nép és nyelv szokásos értelmezésében, hanem a turin [gondolom turáni akár lenni] eredetű mitológiai értelmében használjuk.

Az éppen ezen cikkben említett Gombocz Zoltán féle elmélet cáfolatát bemutató, Julianus barát címnél említett Ősi Gyökér 1974. 2-6. számában megjelentetett cikkben (a cáfolatot képviselő Halasi Kun Tibor bizonyítása után következő adatként) ugor így (amolyan "idegen" jelentésű szláv szóként) kerül azonosításra BJF és társai által:

Budenz a török "ogur-oguz" szavakat is az ugor szó variációinak tekintette, és aki nem tudta, hogy az ugor szó az ősi szláv szóból származik, melyet a szlávok is olyan értelemben használtak mint a görögök a barbár-szót – az északi rokonnépek egyik ágát önkényesen [Jugria nyomán?] "ugor"-nak nevezte el, pedig még a "finn" szó is svéd [nem svéd, hanem hun-germán] eredetű szó! A vogulok (manysik) a 16. században, amikor fejedelmüket az orosz írott emlékek még – "Ugorszkij veliki knyaz" – (A vogulok nagyfejedelme!) néven nevezték, sokkal délibb területen éltek, mint ma, mert a 16. század óta állandóan északibb területekre vonulnak.
A szlávok azonban idegent jelentő ősi[?] szavukkal nemcsak a vogulokat, hanem a barna, mongolos népeket, s így a honfoglaló magyarokat is "ugornak" nevezték.

• Az oguz nevet lásd még külön.

Márpedig a népnevek mitológiai nevek. Amit utóbbival kapcsolatban, a népnévvel (Péterfai János írja; itt és másutt is ugor = szumer azonosságot ad meg) kapcsolatban tudni kell:

Az Ogór néphez tartoztak, írja Theophylaktosz Szimokatta, az Oüarkhonitai, vagyis Uar és Huni, a Várhunok, Vár-Hunni népek. Tehát teljesen világos a forrás szerint, hogy az Uarok és Hunok az Ugor (szumer) magyarokhoz tartoztak. Ezek a népek a szkítákkal rokonok.

Tulajdonképpen már itt ezen adat alapján is leszögezhető, hogy az ugor – uar – avar nevek voltaképpen egy és ugyanazok. Avar (Obor) – Ugor (Uhor) – Várhun cím/alcímnél volt erről szó legutóbb (és arról, hogy a közös kiinduló voltaképpen az alant említett kopt szó eredete kapcsán is előjövő Úr szavunk).

Mielőtt a lenti hosszú passzust ismertetném, fontos bizonyos dolgokat tisztázni:
1. A tudomány az indo-germán és szemita nyelvek beszélőinek kulturális fölényt akar biztosítani.
2. Mivel ezen nyelvek csak az elmúlt kb. 4000 évben jönnek létre, a korábbi nyelvek, beszélőik, kultúrájuk, világnézetük – kivált ha azok magasabb rendűek és a rabszolgatartást és uzsorakamatot megvetették és/vagy tiltották – háttérbe szorulnak: egyébként is vagy már kiirtották őket vagy hagyományaikkal ill. világnézetükkel tették ezt (judeo-keresztények vagy iszlám hitűek lettek, vagy kommunisták és más terrorszervezetek, háborúk áldozatai lettek), továbbá valamely indo-európai nyelvet beszélik (új-latin: spanyol, francia, portugál, valamint angol és ezek pidzsin/kreol változatai).
Törekedni kell ez egyiptomi kultúra arabizációjára (arab tudósok általi magyarázatára ill. az időszalag szemita korhoz való simítására), a piramisok turisztikai-anyagi szintre való lehúzásával) látnivalóként bemutatására, valamint a sumér kultúra akadémiai-egyetemi szintű "kifelejtésére" vagy akár létrejöttükben holmi szemita érdemek megfogalmazására (alapvetően: ködösítésre, de minél kevesebb hangzik el róluk, annál jobb).
3. Ezen kultúrák – ha szóba is kerülnek – lokálisan jönnének létre és az ún. egyiptomi és sumér nép lenne felelős létrejöttükért (ahogy a görög a görögért, zsidó a zsidóért, stb.). Ezzel legalább az a terv megvalósul, hogy ha bármilyen magasrendű kultúra itt létezett, az a szemita népek generális irányából történt – ha éppen nem a néger-afrocentrista vonal erőltetendő.
Ezen kultúrák északi eredete vagy ennek lehetősége nem kerül szóba.
4. Azaz nem kerül szóba, hogy magasrendű kultúrák északon léteztek (valójában a Kárpát-medencétől vagy Nyugat-Európától keletre végig a sztyeppén), amelyek egyes populációi a jégkorszak miatt délre költöztek.
5. Az ugor-magyar ill. finn-ugor viszonylatban az uráli (és szibériai) őshaza északra helyezésének egyik oka, hogy a magasrendű kultúrák jelen korunkhoz közelebb eső hatásai, vívmányai – eurocentrista szempontból – délen-délkeleten (Egyiptomtól Indiáig) jöttek létre; északon nincs semmi, és Kína általában véve figyelemre sem igen érdemes, mint magasrendű kultúra az európai (értsd: judeo-keresztény, jezsuita európai) szemléletben.
A finnugor népek őshazáját nyelvészetileg úgy határozzák meg, mint akik ott hozták volna létre – szerény képességeik birtokában – nyelvüket és kultúrájukat: onnan pattantak volna ki a földből. Nem számít előéletük, vagy a tény, hogy a nyelvet fel lehet venni, más magasabb rendű néptől (erről lesz szó lentebb és volt róla szó másutt is).
6. Ahogy másutt is meg lett fogalmazva, a tudomány célja alapvetően a kívánt végeredmény kijelölése és ezen eredményhez adatok illetve logikai kapcsolatok felállítása (olyan népek tudálékoskodásai alapján akik nemcsak hogy előnépeik hanyatlott tudását bírták már csak, hanem a korábbi nyelvek degradált, pidgin-nyelvek kialakulásához hasonló módon létrejött változatait beszélték) és a jelenlegi jezsuita-zsidó világuralom és status quo fenntartása, az adósrabszolgaság-uzsoracivilizáció és világuralom feletti kontroll (gondoljunk a be nem jelentett technológiai forradalmak káros hatásaira is) globális szintre emelésével.
7. A tudomány látszatának fenntartásának eszköze, hogy Magyarországon legyenek (az indogermánoknak hódoló) finnugristák, turkológusok és szlávológusok, akik lefedik a nyelvészeti és egyúttal a történelmi palettát is, mert a türk vonalhoz ragaszkodók is max. 1500 éves múltra tekintenek vissza. Óegyiptomi és sumér nyelvhasonlítókat nem alkalmazunk, azon nyelvvel foglalkozókat mentális képességeik hiányosságaira nézve hiteltelenítjük.
8. A kör bezárult. A nagyobb körből egy kisebbet kapunk. Az aprót. A többit megtartják, lefedik, arra hivatkozva, hogy róluk (ősibb népekről) nem tudunk, nem ismerjük írásukat (vagy majd indogermán és/vagy szemita nyelvű "tudós" "jól megfejti," hogy legyen mit az egyetemen tanítani és a Wikipédiára feltenni), stb. Nem is akarják. Mert még kiderülne, hogy azon népek lelkiekben-szellemiekben magasabb rendűek voltak: nem rabolták ki szomszédjukat, ölték meg testvérüket, mert azok jobbak voltak vagy több volt nekik – valamiből, ami Jahvét, választott népét vagy azok csicskásait illeti.

Götz László Keleten kél a Nap...

...című könyvében 'Néhány szó az "ugor" népnév színelváltozásáról' alfejezet alatt bőven taglalja a témát:

A 13. századi Rubruk és a 16. századi Herberstein viszont, akik "hallottak" arról, hogy a magyarok egykor Baskíriából vagy "Jugriá"-ból vándoroltak ki, első­ rangú bizonyítékok Hunfalvy számára.
A Hunfalvy iskola [képviselői] az "ugor" ("ugur") vagy "ogur" ("ogor") népnevet jogtalanul és minden alap nékül összekeverik a "Jögra", "Jogra" vagy "Jugra" névvel. Az "ugor" népnév és változatai a Kr. u. 5" 6. és 7. századi egykorű forrásokban kivétel nélkül mindig egyértelműen törökös népeket jelölnek, mégpedig az Azóvi-tenger és a Kaszpi-tenger közötti térségben. A "Jugra" név viszont legelőször a 12. század elején, a Nesztor-krónikában tűnik fel, s nemcsak hogy mindig északi területekre vonatkozik, hanem már első előfordulásánál mindjárt élesen el is különül a Nesztornál ugyancsak megtalálható "ugri" népnévtől, amelyhez semmi köze sincs: az "ugri" név a Nesztor-krónikában is egy a Kaukázus előterében a 7. század elején feltűnő népe ("fehér-ugri"), majd pedig a 9. század végén a magyarokat ("fekete-ugri") jelöli.
Bizony, ennek az "ugor" névnek külön története van. Minden jel arra vall, hogy a vogulok, osztjákok azért kapták az "ugor" nevet, amely az egykorú forrásokban valóban minden kétséget kizáróan mindig déloroszországi hun-bolgár, onogur-bolgár vagy bolgár-török népek megnevezésére szolgált, hogy így könnyebben be lehessen csempészni a köztudatba kizárólagos finnugor eredetük tézisét. Hangsúlyozzuk, ez nem egyszerű gyanú, hanem Hunfalvy és iskolája tudományos publikációiban pontról pontra nyomon követhető megállapítás. Hunfalvyék lépésről lépésre lopták bele az "ugor" nevet a finn nyelvcsaládba. Eleinte úgy érveltek, hogy ezek az "ugorok" – akik alatt akkor még elsősorban a törökös kapcsolatú onogur-hunugur, ogur-ugor magyarokat értették (v.ö. a magyarok "ungar", "hungar" és ugri" neveivel!) – mintegy nyelvi összekötő kapcsot képeznek a finn vagy uráli és a török vagy altáji nyelvek között, az urál-altáji nyelvcsalád nagyobb keretein belül. Ebben az időben még kifejezetten az "ugorok" közé számították Jordanes "hun-ugur"-jait és Theophylaktos európai "álavar"-jait is, akiknek igazi neve Theophylaktos szerint "ogor" vagy "ugor" volt. (Hunfalvy Magyarország ethnographiája, 41. par.) Ez az álláspont természetesen azok számára is teljes mértékben elfogadható volt, akik nem kizárólag az uráli népek között keresték a magyarság eredetét, valamint nyelvünk rokonságát, mert mint előbb Fiók Károlynál is láthattuk, a magyar nyelv szoros finn vagy uráli kapcsolatait a komoly kutatók közül senki sem tagadta, hanem éppen ebben az "ugor-magyar" nyelvcsoportban látták az altáji-török és az uráli-finn nyelvek közötti összekötő láncszemet. A következő fokozatban az "ugor" nyelvek mindinkább az uráli-finn nyelvcsalád felé tolódtak el, főleg "legközelebbi nyelvrokonaink", a vogulok és osztjákok nyelvei alapján. Ugyanakkor a valódi "ugor”, azaz a hunugor, onogur, ogur népek lassanként kimaradoztak az "ugor nyelvek" fogalmából és e kifejezéssel már csak a vogult, osztjákot és a magyart kezdtek jelölni.
Végül – miután ez utóbbi nyelvekre az "ugor" megnevezés már általánossá és megszokottá vált – megkezdődött az altáji nyelvek fokozatos "eltávolodása" az uráli nyelvektől, mígnem eljutottunk a finnugrisztika mai álláspontjáig: az uráli és az altaji nyelvek rokonsága ugyan állítólag "nem bizonyítható", de az uráli nyelvek egyik ágát máig is minden kétséget kizáróan hunugur-onogur-bolgár-török népeket jelölő "ugor" néven nevezik. Az "ugor" név valóságos történelmi jelentésére vonatkozólag utalunk Munkácsi Bernát "Az 'ugor' népnevezet eredete" című értekezésére, ahol az összes eltérő forrásadatot összegyűjtötte. Ő is arra a következtetésre jutott, hogy az "ugor" vagy "ogur" népnév és változatai az egykorú forrásokban minden esetben altáji, törökös népeket jelölnek.
Az "ugor" kérdésnek azonban van egy másik oldala is. Thúry cikkének ismertetésekor már érintettük ezt a témát, amely egyúttal kitűnő példája a kizárólagos finnugor szemlélet jellegzetes bizonyítási módszereinek is. A Nesztor-krónikában, majd más orosz évkönyvekben többször előfordul a "Jogra", Jugra", "Jugria" kifejezés, egy a magas északon, valahol a Fehér-tenger és az Ob alsó folyása közötti térségben fekvő terület elnevezéseként. Majd a 16. század első felében Herberstein báró, I. Ferdinánd moszkvai követe, "hallotta" Moszkvában, hogy a magyarok "Jugriá"-ból vándoroltak Pannóniába. Ezt az adatot használta fel annak idején Schlözer a magyarok északi, finn-vogul származásának kimondására. Azt állította, hogy a "Jugra" név azonos a magyarok külföldön elterjedt "hungar", "Ungar", ungri", "vengre" nevével. Később követői, Zeuss, Büdinger, Rössler és Dümmler is szorgalmasan érveltek ezzel az egyeztetéssel. Tőlük került át Hunfalvy kelléktárába és idővel egyik legkedvesebb vesszőparipájává vált. Nem is csodálkozhatunk ezen, mert amennyiben bizonyítható lett volna, ez lenne az egyetlen, legalább a középkorig visszavezethető forrásadat a magyarok északi származására. Amint azonban már Thúry egyértelműen kimutatta, a két kifejezésnek semmi köze sincs egymáshoz (l. fent). Ez azonban nem gátolta meg a finnugor szemléletű magyar történelem- és nyelvkutatást abban, hogy Zsirain keresztül egészen napjainkig (Hajdú Péter) újra elő ne ráncigálja ezt a Schlözer-féle ötletet.
Felettébb tanulságos ezt a görcsös igyekezetet és energiapazarlást, amelyet a teljesen valószínűtlen "ugor"-Jugra" egyeztetésre fordítottak – és fordítanak –, az olyasféle könnyed kézlegyintésekkel összehasonlítani, amelyekkel történettudományunk például a Thúry által összegyűjtött harminchét 6. és 13. század közötti forrást félresöpri, melyek mind hunoknak nevezik az avarokat (A székelyek eredete). Annak ellenére, hogy az újabb külföldi kutatások idestova már 30 éve megállapították, hogy az avarok az eftalita-hun birodalomból származtak, tehát nagyon is sok közük volt a hunokhoz nem is beszélve egyik törzsük "chunni”, azaz "hun” nevéről. Végezetül ismét hangsúlyozzuk: a vogulok, osztjákok "ugor" elnevezése teljesen önkényes, félrevezető, sőt egyenesen hamisnak mondható terminológia.

Még másutt:

A finnugrisztika által a 19. században – teljesen önkényesen – "ugor"-nak elkeresztelt vogulok, osztjákok ősetnikuma minden bizonnyal már a Kr. előtti évezredekben is nagyjából ezeken a területeken élt.
Viszont nagyon is valószínűnek tarthatjuk, hogy az egykorú kora-középkori források valódi "ugor" – azaz "ogur", "ugur", "onogur" vagy "hunugur" – etnikuma, pontosabban annak egyes csoportjai, tényleg ebben az időszakban vándoroltak a mai Baskíria és Perm területére és ott gyarmati telepeket alkotva megszervezték a prémkereskedést.
Gondoljunk csak Jordanes közlésére, hogy a "hunugurok" – akiket egyébként a szabirokkal együtt, mintegy ezek másik neveként emleget – szállítják a drága északi prémeket a déli, bizánci és perzsa piacokra.

...az "ugor" népnév alatt – Hunfalvyék e névvel elkövetett agyafúrt misztifikációja óta – kutatóink csak a vogulok, osztjákok elődeit értik, akik közé a magyarok őseit is besorolják.

Götz László Keleten kél a Nap...

...című könyvének 276. oldalán írja:

Fiók Károly az ún. "ugor-magyar" nyelveket külön kategóriaként értelmezi, mintegy az altáji, a finn és az árja nyelvek között álló ősnyelvi csoportnak tartja őket.
Véleménye szerint erre vallanak a magyar nyelv ún. árja és török jövevényszavai, amelyek jó része nem tekinthető közönséges jövevényszónak, illetve a kölcsönzés iránya nem állapítható meg egyértelműen. Török jövevényszavaink több mint valószínű fordított kölcsönzés eredményei: a törökök Kr. u. 6. századi terjeszkedésük során vették át ezeket az "ugor" nyelvekből, amikor több ugor-magyar népet meghódítottak.
Fiók gondolatmenete körülbelül az, hogy a manapság "nyugati-török"-nek, "bolgár-török"-nek vagy "csuvas-jellegű"-nek nevezett kihalt nyelvek alkották volna az "ugor-magyar" nyelvcsoportot, amelybe a Kr. e. 1. évezred szkíta népeinek nyelveit is belesorolja. Ezen "ugor" nyelvek (figyeljük meg az éles különbséget Fiók "ugor" népei és az "ugor" elnevezés mai etnikai tartalma között!) központi helyzetük következtében keletre a törökökhöz, északra a finn népekhez és délre, délkeletre az árjákhoz könnyen közvetíthették nyelvi hatásaikat. Ezt azzal támasztja alá, hogy minél régebbi ind forrásokat veszünk elő, annál több bennük az "ugor" egyezés, annál erősebb az "ugor" nyelvhatás. Ezeket az óindre gyakorolt "ugor" nyelvi hatásokat időbelileg a Kr. e. 2. évezredre, legkésőbb Kr. e. 1500-1000 körülre határozza meg.
Ma már más szemmel nézzük Fiók érvelését mint kortársai. Azóta tudjuk, hogy az indogermán nyelvek kialakulása minden valószínűség szerint valóban a Kr. e. 3/2 évezred fordulója után kezdődött, tehát szinte pontosan abban az időszakban, amikorra Fiók az óind nyelvekre gyakorolt masszív "ugor" nyelvhatásokat kikövetkeztette. Sőt, azt is megállapította az indogermanisztika, hogy az indogermán nyelvek kialakulására a ma "finnugor"-nak nevezett nyelvek igen nagy mértékben hatottak.
Elégedjünk meg egyelőre ezen újabb felismerések rögzítésével, amelyek egyértelműen megmutatják, milyen világosan felismerte Fiók már a századfordulón, a nyelvcsaládok fejlődésének valóságos összefüggéseit.

Indo-európai nyelvek kialakulásának ideje cím/alcímhez is bekerült egy passzus innen.

Péterfai János írja:

Lükurgosz trák király, Kr.e. 800 tájáról, vagy régebbről, egy másik Lükurgosz Spárta törvényhozója. Lük-Urgosz pontos jelentése Farkas-Ember. A Lük a fénnyel kapcsolatos farkas, ellenben Urgosz (Ember) nem más, mint az Ugor magyarok neve.

• Lentebb lesz egy másik görög szó is.

Ugor ogur változatáról Péterfai Jánostól utigur (és onogur) címnél álló sorokat lásd. Amiről nem beszélt illetve beszélhetett, hogy itt csillagászati-mondai összefüggéseket kellhet keresni ill. találni. Ugyanis az alant említett Kutya nem más, mint a Kutya csillagkép, mely más kultúrákban vagy időben vagy (szkíta, Íj csillagkép és sok más címnél taglaltak szerint) más felfogásban Íjazó/Nyilazó, Nyíl csillagkép is volt. Adja magát, hogy az Og-Ur és Ugor nem más mint a (Nimrud fogalmát is kiadó) Orion + Szíriusz elemekből összeteendő csillagkép, ahol Og-Úrnak Obor-hoz (lásd Obor óriás értelmét avar) hasonló Óriás Úr értelme ismét Nimrud-Orionra utaló név lenne, ahogy ogre is rá utal. OG ugye egyúttal ég is, mely a német (egészen hasonló formát mutató) jäger = vadász szóban is szerepel (és az óéjszaki-skandináv ægir névben is).
Az Ugor, Ogor, Ogur tehát egy hunos, mondhatjuk, Úr széthúzott változatának és önálló, alanyi jogon is értelmezhető névnek tartható, melyből a török nyelv is táplálkozott. A nyílvessző jelentést a csillagmitológiának értelmezésével nyerhette ki.
Itt még az ökör névre is rá lehet mutatni hasonlóként, mely nemcsak Ő-Kör, hanem Ég-Úr olvasatú is lehet szintén, ahogy az agár is, bár az inkább Ég-Úr (Orion) kutyája (aki viszont Úr szintén, hiszen Orion magyar istencsalád címnél írottak és Nimrud címnél írottak szerint is összetartozik a Szíriusszal).

Isten nevünk állandó jelzői cím/alcímnél Úr szavunk taglalása kapcsán jutottak eszembe az alábbiak:
Nap és Orion cím/alcímnél írottak alapján kérdezhetjük: a Nap mikor úr, ha nem leginkább UR/Ugor nyári napfordulós téridőbeli helyén, hiszen maga az Orion név Or- előrésze is Úr jelentésű. Az Ég Ura Orion, csillagképként, de a Nap is odaér az évi-égi útján, így a Nap az Orionban állapotát tekitve akkor a legmagasabb delelő magasságot elérő, ha nem is akkor a legerősebb, mert az asztrológia tudománya szerint a Nap az Oroszlánban van erőben.
A Nap Úr/Ugor helyéről lásd még Szent Iván címet.

Lásd (ugor igénkről is) ugar és ugor.
A kopt uhor = kutya témát lásd UR, míg az angolnát jelentő ilyen alakú szláv szavakat lásd (angolna cím helyett) angol.
Uxorial címnél a latin uxor = feleség szó eredetének megállapításakor ökör (marha), ugor, agar és Hágár fogalmai jöttek elő. A feleség Szíriusz ugye, Orioné. Ismét a nyári napfordulós azonosítás kerül képbe!
Ugor, Akar, agár, jogar, bukor, zsugor, csokor, kukor mind nyári napfordulóra utaló szavak (is lehetnek).
Ugor nemcsak az UR széthúzása lehet, hanem Ég-Úr (valamint akar, agar, iker, valamint a sacchar- címnél taglalt szavak előhang nélküli^[1]) változata, akár Nimrud-Orionra (és/vagy Kutyájára) vonatkozva (hiszen összetartoznak), akár a Hunor és Magor nevekkel is fémjelzett Ikrek csillagképre, tudván, hogy Iker = Ég-Úr értelmezésű lehet szintén. Ugyanakkor tulajdonképpen Uru-An-Na megfordításaként is értelmezhető Un/On-Ugor. Mivel az Orion övcsillagaiból és a Kutyacsillagból Nyilazó/Íj csillagképet alkottak, még a Németh Gyula és társai által kiötlött Tíz Nyíl értelemnek is van valahol értelme, tekitve, hogy valóban a nyári Nyilazó van ott, ahogy a Szkíta név is arra kell utaljon. Az elnevezés már csak azért is Égi (eredetűként) Nyilazóra kell vonatkozzon, mert a germán hunger/hanker szavak is arra a téridőbeli helyre vonatkoznak.

Ha már Hunger/Hanker, kangaroo is ilyen szóvázú és ugrál is. Ott írtuk:
Az ugrás fogalma pedig azért érdekes, mert a Nap Ugor állapota (téridőbeli helyére gondolunk) a nyári napforduló, ahol a kangaroo-nak megfelelő Szamár/Khamor/Kangár/hungár (Kan-Kör: Cancer) nevekkel számoltunk.

Kutya címnél is szerepelt, hogy az urdu kūdna = ugorni (کودنا) érthető lehet úgy, hogy ugor téridőbeli helye azonos Kutyáéval.
Az Úr – Ugor mint kulminációs legmagasabb pont lehet az ógörög ákron eredete. Ezen oldal adata szerint a (nem csak gyorsat jelentő) latin acer is lehet Ég-Úr/Ugor.

Ezen lófőről szóló Marton Veronika féle cikkben szerepel:

Az ószláv/pravoszláv nyelvben az ugor mindig magyart jelent! Hodinka Antal, az orosz évkönyvek fordítója az ószláv ugor népnevet magyarnak fordítja. Tehát a finn-ugor jelentése finn-magyar.
Az ugor megnevezést a magyar olvasó nemigen vonatkoztatja saját népnevére, a magyarra, hanem valamiféle urali, szibériai "finnugor" népnek tartja. Vajon, ésszerű a "finnugor" összetétel első tagját magyarul, másodikat pedig ószláv nyelven használni? Ez nem más, mint megtévesztés.

Finnugor elmélet kapcsán elhangzott valakitől (nem emlékszem kitől, de nem is érdekes (talán Pesti István nevű kutató volt)), hogy az elnevezés azért is sántít, mert a magyarokat sohasem nevezték ugoroknak (de HungarianHistory3 nevű vlogger is folyton ezzel jön). Ez így nem igaz.
Rácz Jenő A székely és magyar nép eredete és ősvallásunk nyomában című könyvében írja, hogy egykori népünket az arab kútfők egy része, és a Dzsagfar történet is általános megnevezéssel baskortoknak nevezi, akiket a türkök és kazárok ugornak hívtak.

Ez az ugor az, ami az onogur névben is szerepel és a hivatalos történeti forrásokban a magyar népnevet megelőző magyarokra utaló megnevezés.

Remete Farkas László Magyarok eredete...

...című tanulmányában pedig ezt írja:

Ougor (ugor) ószláv változat = a Kárpátok-Urál közti ligetes-sztyeppei övezetben élő akkori ősi népességet és területét jelölte . Ez a megnevezés többféle formában rögzítődött: ougor, ogur, ouggros, ugor, vgor, vugor, yugor, iuggor, uhor. Innen származtatható Magyarország némely elnevezése: Оугриѧ (ószláv), Угрия (rusz), Ουγγαρία (görög), Угорщина (ukrán).
[...]
Korabeli leírások szerint az ugorok: az Ugor-hegyek (Kárpátok), és a Don-Oka vonal között éltek. Ahonnan, kényszerből nyugatra (Kárpát-medencébe, Ugor-földre), északabbra (Jugriába), keletre (Volgán túlra, Nagy-Magyarba) és délre (Azovi-tengerhez) költöztek. Az ószláv krónikák fehér és fekete (Ugra-folyótól nyugatra és keletre élő) ugorokról tudósítanak. Adatok szerint, a 14. században még éltek magyar nyelvű népek a Don-forrásvidékén és a Káma folyómentén.
A magyarok ugor nevét továbbá nemcsak az északi szlávok Uhorsko és a szerb Ugarska névben nevekben találjuk meg (orrhang nélkül). Ne feledjük, a Pozsonyi csata címnél taglalt latin szövegben is előjött: "Ugros eliminandos esse."

• Azaz amit RFL magyarok neve címnél (ahol a fentebbi sorok is megvoltak) ír, hogy az orrhangos változat a latin változat, nem egészen stimmel, mert itt a példa, hogy anélkül is megvolt a latinban.

Ezen Quora válaszra érkezett szlovén szerzőtől való kommentben írja:

In Slovene language old name for Hungarian is Oger (the name of the Austro-Hungarian empire is Avstrogrska in Slovene language), but in many dialects Slovenes say Voger. So there are surnames as Vogrič, Vogrin, Vogrinčič. We must know that many Slovenian dialects pronounce 'v' as english 'w' (this would be pretty close to Yugr).We have also a village called Vogrsko near today's Italian border Vogrsko. According to historians, Hungarians had a camp in this place near the entrance of Longobard kingdom in 9th century.
—
A szlovén nyelvben a magyar régi neve oger (az Osztrák-Magyar Monarchia neve szlovénul Avstrogrska), de sok szlovén nyelvjárásban a szlovének voger-t mondanak. Így vannak olyan családnevek, mint Vogrič, Vogrin, Vogrinčič. Tudnunk kell, hogy sok szlovén dialektusban a 'v'-t angol 'w'-nek ejtik (ez elég közel lenne a jugr-hoz). van egy Vogrsko nevű falunk is a mai olasz határ közelében Vogrsko. A történészek szerint a magyaroknak a 9. században táboruk volt ezen a helyen, a longobárd királyság bejárata közelében.

Egy Sz. Dávid által nekem átküldött, nagy felbontású korai állapotokat mutató térképen is a magyarok mint ugorok vannak jelölve. Kérdés, mikori és ekkor volt-e már ugrászat.

Remete Farkas László Magyarok eredete című tanulmányában – nem tudom milyen, talán szláv forrásra hivatkozva – azt írja, hogy a Kárpát másik neve Ugor-hegyek (a magyarokra vonatkoztatva).

Czeglédi Katalin Magyar-török nyelvviszony című az Ősi Gyökér 2012/2-4. sz. megjelent cikkében írja:

A görögök Sarkel erőd nevét 'fehér ház' jelentésben adták vissza, ami az orosz évkönyvekben Belaja Veža: 'fehér ház, fehér sátor, fehér nomádsátor, fehér torony'. A mansi sajr 'fehér' szó a bulgároktól való átvétel lehet, mansi nyelven a saragury jelentése belaja ugra 'fehér ugor' jelentésű. A nyenyeceknél a seser, sera, ser, siri 'fehér' jelentésben van meg.
A belaja ugra megnevezés érdekessége, hogy az orosz ugra alakot használ és nőneműnek fogja fel. Mindemellett [Mahmud al-]Kāšgari [oszmán-török etimológiai szótárában] ugrak népet említ, akik az ő (mármint Kāšγ.) nyelvéhez hasonlót, ugyanazt beszélik. Ez azt jelenti, hogy i.sz. 1100 körül Kāšγar körzetében ugrak nép élt és török nyelven beszélt, amelynek az ugra, ugry, ugor alakokhoz köze van.

• Na de nekünk ez is csak annyit mond, hogy egyes népeink beolvadni kényszerültek.

Azt Magyar Adorján Ősműveltségéből is tudjuk, hogy nedvesség mindig nőiség. Ezért lehet az, hogy...

Zentai Ákos Méd kulcs őstörténetünk megfejtéséhez...

...című cikkében magyar alakú (azaz Magyar Ilonára, a Tejútra utaló) szavakat talált más nyelveken nedves jelentéssel (ő a méz fogalmából indul ki; tökéletes találat, hiszen hímség és nőiség címnél is levezettük, milyen szavak hímségiek és nőiségiek; nether címnél is volt szó erről):

A méz med változata az eredete az édes italnak a nedünek és ennek érezhető formája, ha valami nedves. Nagyon érdekes, hogy ebben a görög, balti és szláv nyelveken újabb visszaigazolást kapunk. A nedves délszláv nyelveken mokar, bolgárul mokür, lengyelül mokro, csehül, szlovákul mokry, észtül marg, finnül marka és görögül ugrosz. Ez mind a makar, magar népre utal. A görög ugrosz [valóban, ellenőriztem: ezt jelenti ugrósz] is a magyarokra használt kifejezés.

Ugor-magyar nyelv

Götz László Keleten kél a Nap...

...című könyvében írja:

Fiók Károlynál is láthattuk, a magyar nyelv szoros finn vagy uráli kapcsolatait a komoly kutatók közül senki sem tagadta, hanem éppen ebben az "ugor-magyar" nyelvcsoportban látták az altáji-török és az uráli-finn nyelvek közötti összekötő láncszemet.

Másutt még tovább megy:

Az ind, iráni, osszét nyelvekben észlelhető, erős "finnugor” (mi inkább elő- vagy ősmagyarnak neveznénk) nyelvkeveredésre valló sajátosságokkal kapcsolatban emlékeztetünk Fiók Károly tézisére, az általa "ugor-magyar" nyelveknek nevezett ősnyelvi csoport masszív hatásainak jeleiről a finnugor, az altáji és az indogermán – ezeken belül elsősorban az indoiráni – nyelvekben. Ugyanezt vallotta annak idején, a századforduló táján, Nagy Géza, Rohonyi Gyula és több más kutatónk is (bővebben l. II. könyv 279-280. old., valamint alább, e könyv 5. fej.).

Megint másutt bővebben:

Pedig már a századfordulón igen meggondolandó érveket sorakoztatott fel több kutatónk – így pl. Nagy Géza, Fiók Károly, Rohonyi Gyula és mások – arra vonatkozólag, hogy a ma általános tudományos szóhasználattal "bolgár-török”-nek, "csuvasos jellegű"-nek vagy "nyugati (ogur) török"-nek nevezett, de valójában tisztázatlan hovatartozású – mert gyakorlatilag ismeretlen – nyelvek tekinthetők tulajdonképpen az összekötő kapocsnak, egyrészt a később kialakult "köztörök” (keleti- vagy oguz-török), másrészt pedig a finnugor nyelvek között, amelyek mindegyikére az ősidőkben igen erőteljesen hatottak.
E kutatóink ebbe a nyelvcsoportba sorolták az onogur-bolgárokat, magyarokat, szabírokat, részben az avarokat, hunokat, valamint bizonyos megszorításokkal a Kr. e. 1. évezred szkita-szarmata népeinek nyelvét (vagy nyelveit) is – ami az általuk képviselt széles látókörű, globális őstörténeti és nyelvtörténeti szemlélet keretében és az egykorú források szkita-hun-avar-magyar azonosításainak fényénél valóban ésszerű és igen kézenfekvő következtetés volt.
Ezeket a nyelveket – megkülönböztetésül a valódi, altáji nyelven beszélő keleti törökségtől – nem töröknek, hanem a szó valóságos etnikai értelmében vett "ugor" vagy "ugor-magyar" nyelvcsoportnak nevezték el, s ugyanakkor jóval régebbi keletűeknek tartották a köztörök és a finnugor nyelveknél, mintegy ezek közös ősnyelvi alaprétegeként értelmezték: a finnugor és az altáji nyelvek párhuzamait, az urálaltáji nyelvek közös nyelvi elemeit ennek az ősnyelvi csoportnak északi és keleti irányban kifejtett erőteljes nyelvhatásaival magyarázták. Szerintük ebből az "ugor magyar" nyelvcsoportból kerültek bele a török nyelvekbe és a mongolba a magyarral közös nyelvtani, nyelvszerkezeti sajátosságok, valamint azok a szavak is, amelyeket nyelvtudományunk török jövevényszavaknak tart a magyarban (l. 276-277. old.). Vagyis a modern nyelvtudomány szavaival élve tulajdonképpen a finnugor, a török és a mongol nyelvek közös vonásait ezen "ugor-magyar" nyelvcsoport areális nyelvkiegyenlítődést előidéző hatásaiként szemlélték – Trubeckojt és a modern indogermanisztikat több mint négy évtizeddel megelőzve.

A finnugor nyelvészet és őstörténetkutatás akkori hangadó képviselői ezt a messzetekintő, a századforduló tudományos színvonalát tetemesen megelőző koncepciót minden közelebbi vizsgálat nélkül eleve elutasították és dilettánsnak bélyegezték, mert ellentétben állt kizárólagosan finnugor eredetünk dogmájával. E kritikánál a finnugristák egyik fő érve az volt, amit az eddigiekből már magunk is jól ismerünk: a magyar nyelv mai szókincsében minden olyan szó, kifejezés, fogalom, amely az obi-ugoroknál és az egyéb finnugor nepeknél nem található meg, nem lehet "ősi örökség", hanem csakis jövevényszó. Ez a szemlélet a Budenz-féle "szűkített nyelvhasonlítási módszer lényegéből szükségszerűen következő álláspont volt. A másik legfontosabb ellenvetés pedig arra hivatkozott, hogy a szkiták, szarmaták az indogermán nyelvtudomány megállapítása szerint iráni nyelven beszéltek. Elismerjük, ezek az érvek annak idején, a századforduló táján megalapozottnak látszottak, hiszen mindkettő a nemzetközi nyelv- és őstörténetkutatás akkoriban szinte ellentmondás nélkül vallott meggyőződésein alapult. Ezért Fiók, Nagy és társaik ezirányú gondolataira a feledés több évtizedes fátyla borult. Ha azonban figyelmesen átgondoljuk a modern indogermán nyelvészet és őstörténettudomány azon újabb felismeréseit, amelyeket jelen kötetünk 1. fejezetében ismertettünk (l. 407-428. old.), akkor bizony ma már egyáltalán nem mondható fantasztikusnak vagy dilettánsnak Nagy Gézáék elmélete. Sőt! A 19. századi nyelvcsaládfa elképzelések határozott elvetése, az indogermán nyelvek kialakulásának idejéről (Kr. e. 2. évezred), módjáról (areális nyelvszövetségek, erős "finnugor”, kaukázusi és szemita hatásokkal) és helyéről (Kelet-Európa, Káspi környék) vallott újabb nézetek, valamint a szkiták irániságának egyre erőteljesebben jelentkező kétségbevonása ugyanis pontról-pontra megfelelnek Nagy Géza, Fiók és társaik őstörténeti és nyelvfejlődési koncepciójának (vö. Fiók: Őstörténet és kritika; Rohonyi: A honfoglalás története; Nagy: Ethnológia és nyelvészet; A magyarság őskora; A szkitákról; stb.).
...
Nagy Gézáék szerint az "ugor-magyar” ősnyelv igen erős hatásokat gyakorolt a vele szomszédos népcsoportok nyelveire: északon a finnugorokra, keleten az altájiakra, délkeleten pedig az indekre és az irániakra. Ez a tézis is teljes összhangban áll mai ismereteinkkel. Napjainkban az indogermanisztika mérvadó képviselőinek jelentős hányada azt vallja, hogy a Kr. e. 2. évezredben kialakulni kezdő indogermán nyelvekre a "finnugor" nyelvek igen jelentős mértékben hatottak.
...
Az újabb régészeti kutatások eredményeinek világánál a déli eredetű gyarmatosok nyelveinek elsőrangú fontosságot kell tulajdonítanunk mind az uráli-finnugor, mind pedig az altáji-török nyelvek nyelvcsaládszerű kiegyenlítődésénél. Sőt, igen nagy valószínűséggel tekintetbe kell vennünk ebben a vonatkozásban az indogermán nyelvek keleti csoportjainak, elsősorban a szláv és az iráni nyelveknek erős "finnugor" és altáji párhuzamait is, mivel ez utóbbi nyelvek – különösen a "finnugor" – a modern indogermán nyelvészet szerint elsőrangú szerepet játszottak az egyes indogermán nyelvközösségek szókincsének és nyelvtani, nyelvszerkezeti sajátosságainak kialakításában (l. 549-552. old.). A kérdés eminens fontossága miatt ismételten hangsúlyozzuk, hogy "finnugor" megnevezés alatt ebben az összefüggésben nem a mai értelemben vett finnugor alapnyelv értendő, hanem az, a déli ősnyelvi közösség minden jel szerint éppen Nagy Gézáék "ugor-magyar" nyelvcsoportja, amelyik az indogermán nyelvek kialakulásánál vitt jelentős szerepe mellett a mai finnugor nyelvcsalád areális kiegyenlítődését is katalizálta, e nyelvek nyelvcsaládszerű konszolidálódását is előidézte (l. 425-428. és 550-551. old.).

Végeredményben tehát az eddig megismert történelmi, régészeti embertani es nyelvi adatok világánál azt az elméletet tarthatjuk legvalószínűbbnek, hogy Nagy Gézáék "ugor-magyar" ősnyelvi csoportjának nyelvéből kb. 330-330 szó mind a finnugor mind a török nyelvekbe egyaránt átkerült, s ezenkívül a finnugor és az altáji-török nyelvek még külön-külön 320 köruli szómennyiséget vettek át ebből az ősi nyelvből. Vagyis a jelek szerint mindkét nyelvcsalád nyelveiben legalább 650-re rúg az "ugor-magyar" eredetű szavak száma, s ugyanakkor mindegyikben számos "ugor-magyar" nyelvtani elemet, nyelvszerkezeti sajátosságot is találunk. Ezekután kézenfekvő az a következtetés, hogy sem az uráli-finnugor, sem pedig az altáji-török nyelvek nem valamiféle ősi nyelvi és etnikai közösségek családfaszerű elágazódásai, azaz nem áll fenn közöttük valódi értelemben vett genetikus nyelvrokonság, hanem későbbi korokban, valamikor a Kr. e. 2-1. évezred táján alakultak ki, areális nyelvkiegyenlítődés útján, nyelvszövetségek módjára. Minden jel arra vall, hogy ezt a nyelvkiegyenlítődési folyamatot mindkét "nyelvcsalád” esetében valamilyen délebbi, ősi nyelvközösség katalizálta – amelynek azonban mindenesetre igen közel kellett állnia az ősmagyarhoz –, s ennek az ősnyelvi csoportnak domináns hatásaként kell szemlélnünk mind a közös magyar-török-finnugor, mind pedig a külön-külön jelentkező magyar-finnugor és magyar-török szótári, nyelvtani, nyelvszerkezeti párhuzamokat is.

A fentiek kibontása

A könyvet is ezen elmélet ismétlésével-kibontásával zárja; lásd 1069-1090. oldalon.
Ide is bekerült végül:

Az ugor-magyar nyelvközösség elmélete

Az uráli-finnugor nyelvek rokonsági kapcsolatainak ezen areális nyelvkiegyenlítődési elmélete azonban még sokkal globálisabb méretekben is kiválóan alkalmas az eurázsiai steppeövezetben és annak környekén beszélt különféle nyelvek egymás közötti kapcsolatai jellegének magyarázatára. Ha emlékezetünkbe idézzük, amit a fentiekben az andronovói műveltség kialakulásának körülményeiről, és az ebben a formálódási folyamatban szerepet játszott korábbi kultúrkörökről, illetőleg ezek közelebbi és távolabbi összefüggéseiről, származásukról és etnikai összetételükről elmondottunk, akkor óhatatlanul arra a következtetésre jutunk, hogy az utóbbi évtizedek ásatásainak eredményei gyakorlatilag a legkisebb részletekbe menően fényesen igazolták az elmúlt századforduló néhány kitűnő és bámulatosan messzetekintő magyar kutatójának (Nagy Géza, Fiók Károly és mások) úgynevezett "ugor-magyar nyelvközösségi elmélet"-ét, amelyet a magyar nép és nyelv kizárólagosan finnugor eredetét hirdető Hunfalvy- és Budenz-féle iskola annak idején minden közelebbi vizsgálat nélkül elvetett, és a "hivatalosított" finnugor irányzatú magyar tudományosság azóta is következetesen elhallgat, mert szöges ellentétben áll "finnugor eredetünk" feltevésével.
Nagy Gézáék ebbe az "ugor-magyar" nyelvközösségi csoportba sorolták a magyaron kívül az ogurok vagy ugorok, az onogur-bolgárok, szabirok és részben az avarok, hunok gyakorlatilag ismeretlen vagy tisztázatlan hovatartozású nyelveit, valamint bizonyos megszorításokkal a Kr.e. l. évezred szkita-szarmata-szaka népeinek nyelveit is, ami az általuk képviselt széles látókörű, globális őstörténeti és nyelvtörténeti szemlélet keretében (l. alább) valamint az egykorú forrásokban olvasható, s a kizárólagos finnugor eredetünket hirdető Hunfalvy-iskola "célszerű" és a végletekig egyoldalú úgynevezett "forráskritikái" által akkoriban még nem teljesen "kiküszöbölt" sorozatos szkita-hun-avar-magyar azonosítások fényénél teljesen kézenfekvő és ésszerű következtetés volt. Ezeket a nyelveket megkülönböztetésül a valódi, altáji nyelven beszélő keleti törökségtől nem töröknek, hanem a szó valóságos etnikai értelmében vett ugor (vö. az "ugor" név színeváltozásáról mondottakkal könyvünk 270-272. old.) vagy ugor-magyar nyelvcsoportnak nevezték el és ugyanakkor a finnugor és a köztörök nyelveknél jóval régebbi keletűeknek határozták meg, mintegy ez utóbbi nyelvek ősi nyelvi alaprétegeként értelmezték: a finnugor és az altáji nyelvek magyar párhuzamait, de ugyanígy a finnugor és az altáji nyelvek egymás közötti megfeleléseit is, vagyis az úgynevezett "urál-altáji" nyelvek közös elemeit, ennek az ősi ugor-magyar nyelvcsoportnak északi és keleti irányban kifejtett erőteljes nyelvi hatásaival magyarázták. Szerintük ebből az ugor-magyar nyelvközösségből kerültek bele az uráli-finnugor nyelvekbe a magyarral közös szavak és nyelvtani, nyelvszerkezeti sajátosságok. De ugyanígy a török (és mongol) nyelvekben található magyar nyelvtani, nyelvszerkezeti egyezések, párhuzamok, mert ilyenek is vannak bőven, csak a finnugor nyelvészet nem szeret ezekről beszélni, mivel már puszta létük is igen erősen megkérdőjelezi az önmagában szemlélt, önálló "uráli-finnugor" nyelvcsalád hipotézisének jogosultságát (e kérdésről l. könyvünk 649. old.), valamint azok a szavak is, amelyeket a finnugor nyelvészet török eredetű jövevényszavakként tart számon a magyarban, Nagy Gézáék elméleté szerint valójában az egykori ugor-magyar nyelvi közösség nyelvéből jutottak bele a török (és mongol) nyelvekbe.
Vagyis a mai nyelvtudomány szavaival élve Nagy Gézáék tulajdonképpen a magyar, az uráli finnugor és a török mongol (altáji) nyelvek közos vonásait ezen ugor-magyar nyelvközösség areális nyelvkiegyenlítődéseket előidéző nyelvi hatásaikent magyarázták – Trubetzkoyt és a modern indogermanisztikai kutatást ezzel több mint négy évtizeddel megelőzve. Sőt, még ennél is tovább mentek: a magyarban és a finnugor nyelvekben található iráni (annak idején a szanszkritnak valóságos "ősnyelv"-ként való felfogása következtében még óind eredetűeknek értelmezett) szópárhuzamokat, amelyeket a finnugor nyelvészet természetesen szintén iráni (illetőleg a múlt században még inkább óind; – l. előbb) eredetű jóvevényszavakként értékel a magyarban és a finnugor nyelvekben (hűen a magyar finnugrisztika azon alapvető módszertani irányelvéhez, amely szerint csakis a magyar kölcsönözhetett más nyelvekből, de magyar kölcsönszavakat eleve nem szabad keresni más nyelvekben), ugyancsak úgy értelmezték, hogy ezek a szavak is az ugor-magyar nyelvközösség nyelveből kerültek át egykor az iráni (vagy ind) nyelvekbe (mindezt l. pl. Nagy: Ethnológia és nyelvészet; Nagy: A magyarság őskora; Nagy: A szkíthákról; Fiók: Óstörténet es kritika; Rohonyi: A honfoglalás története.).
Ezen elmélet értelmében az ugor-magyar nyelvközösség a Kr.e. 2. evezredben Kelet-Európa délebbi területein és Nyugat-Ázsia csatlakozó térségében helyezkedett el, nyugatról keletre kb. Kelet-Ukrajna és az Aral-tó, észak-déli irányban pedig nagyjából az erdőöv és a Kaukázus, valamint Dél-Turkmenisztán között. Ez a térség viszont szinte pontosan megfelel az azóta régészetileg kimutatott, egymással mind kulturálisan, mind pedig embertanilag szorosan összefüggő Kr.e. 2. évezredbeli kelet-európai és nyugat-ázsiai korabronzkori régészeti műveltségek kiterjedésének (balanovói, abasevói kultúra, gerendavázas műveltség Kelet-Európában; andronovói műveltség Nyugat-Ázsiában), amelyeknek etnikumai zömmel Transzkaukáziából, Dél-Turkmenisztánból és Észak-Iránból vándoroltak fel az eurázsiai steppére a Kr.e. 3-2 évezred fordulóját közvetlenül megelőző és követő évszázadokban. Más szóval: Nagy Géza és társai ugor-magyar nyelvközössegi elméletének mind a lokalizációja, mind pedig a keltezése hajszálpontosan megegyezik a csak sokkal később ismertté váló valóságos régészeti szituációval Kelet-Európa és Nyugat-Ázsia térségében a Kr.e. 2. évezredben.
Nagy Géza, Fiók Károly és követőik ugor-magyar nyelvközösségi elmélete azonban nem csak régészetileg, hanem a modern nyelvtudomány oldaláról is igen nagy nyomatékkal alátámasztható. Kelet-Európa és Nyugat-Ázsia paleolingvisztikai viszonyainak ma felvázolható körvonalai egyre határozottabban abba az irányba mutatnak, amelyet e csodálatosan éleslátású kutatóink már majd egy évszázaddal ezelőtt világosan felismertek. A nemzetközi nyelvtudományban az utóbbi évtizedekben mindinkább tért hódító areális nyelvkiegyenlítődési elmélet, de a történelmi összefüggéseknek a régészeti kutatások segítségével egyre pontosabbá váló megismerése is azt igazolják, hogy Kelet-Európában és Nyugat-Ázsiában valóban komolyan számolnunk kell Nagy Gézáék ugor-magyar nyelvközösségével, amely északon az uráli-finnugor, keleten az altáji-török nyelvek rokonságszerű areális nyelvkiegyenlítődési folyamataiban dominánsan meghatározó szerepet játszott, de a jelek szerint ugyanígy a keletebbi indogermán nyelvcsoportok, elsősorban az iráni, az ind, a szláv és a balti nyelvek konszolidációjában, areális egységesedésében is igen erősen képviselve volt. Minden számba vehető adat arra vall ugyanis, hogy ez az ugor-magyar nyelvközösségi csoport volt az az úgynevezett "A-komplexus", amelyről a modern areális szemléletű indogermanisztika megállapította, hogy közel állt az uráli-finnugor és az altáji nyelvekhez, s a kétségtelenül több – legalább két-három – különböző nyelvi komponens areális egységesedése útján kialakult ősi indogermán nyelvközösség Kr.e. 2. évezredbeli konszolidálódásánál az egyik igen lényeges nyelvi összetevőt alkotta.
Ami tehát az andronovói műveltség (és a vele szervesen összefüggő kelet-európai korabronzkori kultúrák: Balanovó, Abasevó, gerendavázas műveltség) közlekedő nyelvének a keletebbi indogermán nyelvek (iráni, ind, szláv, balti) kialakulásánál játszott szerepét illeti, e kérdéskör jobb megérthetősége végett kissé bővebben foglalkoznunk kell a már említett – Trubetzkoy herceg által kidolgozott, és őt követően számos nemzetközi nevű indogermanista nyelvtudós által továbbfejlesztett – areális nyelvkiegyenlítődési elmélettel, amely szerint a legősibb indogermán nyelvek az urál-altáji – közelebbről elsősorban a finnugor –, a kaukázusi és a szemita nyelvek érintkezési zónáiban, illetőleg az e nyelveken beszélő népek lakóhelyei közé eső, nyelvileg még kiforratlan állapotban lévő térségekben (nagyjából az Ukrajna és az Északi-tenger közötti területeken) fokozatosan alakultak ki, mégpedig egymással hosszú ideig szoros szomszédsági kapcsolatokban álló, eredetileg különféle nyelvű népcsoportok nyelveinek kölcsönös kiegyenlítődése útján.
Ebből az elméletből azután igen messzemenő további következmények adódnak. Így pl. az, hogy Trubetzkoy tézise értelmében az indogermán nyelvek keletkezése nem tekinthető egyszeri, időbelileg szűk keretek között lejátszódott eseményeknek, hanem kialakulásuk állandó folya matot képez. Egy bizonyos nyelv Trubctzkoy kritériumai szerint adott körülmények között bármikor "indogermán"-ná válhat, de ellenkező előjelű hatásokra el is vesztheti "indogermán" jellegét. Észrevette Trubetzkoy továbbá azt is, hogy az indogermán nyelvek hangképzése minden esetben attól függ, milyen másnyelvű környezetben éltek egykor eredetileg az illető, később indogermán nyelvűvé vált népek. Az osszét, az örmény, a kurd és az ind, pl. zárhangjaikat háromféleképpen képezik – írja Trubetzkoy –, mert a környezetükben lévő nyelvekben is háromféle zárhangartikuláció található. A többi indogermán nyelv viszont ezeket a hangokat csak kétféleképpen képezi, mivel a közelükben beszélt urál-altáji nyelvekben is csak kétféle zárhangképzés fordul elő. Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a gutturális hangoknál, valamint több más esetben is (l. Trubetzkoy 1939; - Trubetzkoy további megállapításait már könyvünk 94-96. és 408-418. old. is ismertettük.).
A Trubetzkoy nyomdokain tovább haladó indogermán nyelvtudomány azután azt is kimutatta, hogy az az areális nyelvkiegyelítődési folyamat, amely a legkorábbi indogermán nyelvek kialakulásához vezetett, viszonylag elég későn, csak a Kr.e 2. évezred elejével kezdődően játszódott le (l. pl. Nehring: Die Problematik der Indogermanenforschung 1954; in Scherer: Die Urheimat der Indogermanen 1968, 399. old.; P. Bosch-Gimpera: Die Indoeuropäer 1961; in Scherer: Die Urheimat der Indogermanen 1968, 511-512. old.).
E ponton feltétlenül kiemelkedő, hogy amint fentebb láttuk, Nagy Gézáék is ugyanebbe az időszakba, a Kr.e. 2. évezredbe keltezték az ugor-magyar nyelvközösséget, azaz a modern indogermanisztikai felismerések és az ugor-magyar nyelvközösségi elmélet közötti megegyezések valóban igen frappánsak. Jelenlegi kérdésfeltevésünk szempontjából azonban a legfontosabb mozzanatnak kétségtelenül az újabb indogermán nyelvtudománynak azt a megállapítását tekintjük, hogy az indogermán nyelvek areális nyelvkiegyenlítődési folyamatok útján történt kialakulásánál az úgynevezett "finnugor" nyelvek meghatározó szerepet játszottak, amely körülményre – amint előbb láttuk – Trubetzkoy már 1939-es vitaindító tanulmányában nyomatékkal rámutatott. Később azután ezt a kérdéskomplexumot is részletesebben kidolgozták. Így pl. A. Nehring szerint az indogermán nyelvek és népek kialakulásánál minden valószínűség szerint egy "uráli" vagy belső-ázsiai és egy kaukázusi vagy mediterrán népesség nyelveinek és részben etnikumainak keveredésével állunk szemben, amely paleolingvisztikai és etnogenetikai folyamat legkorábban a Kr.e. 3/2. évezred fordulója táján következhetett be, mégpedig valahol a Káspi-tenger környékén (l. Nehring 1954; in Scherer 1968, 399. old.). Ez az elmélet jól megmagyarázza az indogermán nyelvek számos finnugor és kaukázusi párhuzamát – folytatja Nehring. A szintén igen jelentős szemita-indogermán nyelvi megfelelések esetében viszont Nehring szerint nem beszélhetünk közvetlenül földrajzi szomszédságról és érintkezésekről, s ezért az indogermán nyelveket a szemita nyelvekkel összekötő párhuzamok forrását valószínűleg egy harmadik, ismeretlen nyelvben kell keresnünk, de oly módon, hogy ebből a kérdéskomplexumból a finnugor-indogermán egyezéseket sem szabad eleve, előzetes alapos vizsgálat nélkül kizárnunk; könnyen lehetséges, hogy ezek is ugyanabból az ismeretlen nyelvből – vagy nyelvekből – származnak (l. Nehring 1954; in Scherer 1968, 403. old.).
Nehring szerint tehát e "harmadik, ismeretlen nyelv" nem csak a szemita-indogermán nyelvi párhuzamok forrása volt, hanem a finnugor-indogermán nyelvi megfelelések végső eredetét is valószínűleg ugyanebben az ismeretlen ősi nyelvben kereshetjük, amelyik a Kr.e. 3/2. évezred fordulója táján és után a Káspi-tenger környékén játszott lényeges szerepet az indogermán nyelvek areális nyelvkiegyenlítődési folyamataiban. Vagyis Nehring ezirányú vizsgálatai arra az eredményre vezettek, hogy a Káspi-tenger környékének térségében a Kr.e. 3/2. évezred fordulója körüli időkben egy olyan ősi nyelvi közösségnek kellett léteznie, amely a maga részéről egyfelől a finnugor nyelvekkel, másfelől azonban a szemita nyelvekkel is areális nyelvi kapcsolatokban állt, s ennek következtében mindazon nyelvi elemeket tartalmazta és az idők folyamán a kialakulófélben lévő pre-indogermán nyelveknek átadta, amelyek azután a konszolidálódott indogermán nyelvekben számunkra mai szemmel nézve mint finnugor-indogermán, illetve szemita-indogermán megfelelések tűnnek fel.
Azaz magyarán mondva Nehring ezen "harmadik, ismeretlen nyelv"-e egészen nyilvánvalóan nem lehet más, mint pontosan ugyanaz az ősi nyelvi állapot, amelyet Nagy Géza és követői "ugor-magyar nyelvközösség"-nek neveztek, magunk pedig a fentiekben a bizonyosságot megközelítő valószínűséggel az andronovói művelődési körnek az elő-ázsiai nyelvi koiné szumér nyelvi fokozatán alapuló, másodlagosan areálisan kiegyenlítődött közlekedő nyelvével azonosítottunk, amely viszont a maga részéről egyrészt intenzív areális nyelvi kapcsolatokban állt mind az északi erdőöv apró halász-vadász népcsoportjainak helyi jellegű nyelveivel, mind pedig a keleten szomszédos altáji nyelvekkel és domináns módon befolyásolta mindezen említett etnikumok nyelvi egységesülését, előidézte egy erdőövi "lingua franca" létrejöttét (amelyet azután a 19. század nyelvészete "finnugor nyelvcsaládi alapnyelv"-nek értelmezett), valamint ugyanígy egy altáji közlekedő nyelv konszolidálódását is, másrészt pedig mivel az andronovói művelődési kör népességének oroszlánrésze elő-ázsiai, sőt nem kis hányadában egyenesen mezopotámiai eredetű telepesekből tevődött össze – a szuméron kívül kétségtelenül igen erős akkád-szemita nyelvi komponenseket is tartalmaznia kellett, hiszen azok a kérdéses gyarmatosok, akiknek a steppére érkezett csoportjainak nyelvjárásaiból az andronovói közlekedő nyelv összeötvöződött, a fentebb már bővebben bemutatott régészeti leletek tanúsága szerint zömmel már az akkád, a guti és az Isin-Larsza időkben hagyták el Mezopotámiát, tehát olyan korokban, amikor a szumér nyelv már valóságos szimbiózisban állt az akkádok szemita nyelvével.
Maga J. Pokorny, a Walde-Pokorny-féle "Vergleichendes Wörterbuch der indogermanischen Sprachen" című, máig is a legjobb hírű indogermán etimológiai szótár társszerkesztője is már 1936-ban "Substrattheorie und die Urheimat der Indogermanen" című értekezésében, az indogermán nyelvek másnyelvű alaprétegeit vizsgálva kimutatta, hogy főleg az orosz, de a többi szláv nyelv is a flexióban, a szóképzésben és a belső nyelvi formák terén igen sok urál-altáji, elsősorban azonban finnugor vonást tartalmaz: élénk igeképzés, a ragok halmozása, az igék gazdag továbbképzése, stb. Moszkvától északra és keletre ez az alapréteg bizonyíthatóan finnugor – írja Pokorny. Ugyanez a finnugor nyelvi hatás észlelhető a balti nyelvekben is. Sőt – hangsúlyozza Pokorny – F.N. Finck már 1899-ben rámutatott arra (Der deutsche Sprachbau als Ausdruck deutscher Weltanschauung), hogy a szláv nyelveken kívül az ind, az iráni, az osszét, a kurd és az örmény nyelvekben is olyan különlegességek keletkeztek, amelyek félreismerhetetlenül az urál-altáji nyelvek hatásaira mutatnak.

• Szláv nyelvek cím/alcímhez betéve.

Figyeljünk jól: ezek a tények ismét egyedül csak Nagy Gézáék ugor-magyar nyelvközösségének az éppen felsorolt keletebbi indogermán nyelvekre gyakorolt hatásaival magyarázhatók, hiszen egy futó pillantás a térképre azonnal elárulja, hogy minden egyes említett indogermán nyelv a Nagy Géza és követői által posztulált ugor-magyar nyelvközösség – azaz mai tudásunk szerint az andronovói művelődési kör közlekedő nyelvének közvetlen nyugati, délnyugati, déli és délkeleti szomszédságában helyezkedik el. Az is igen fontos még ebben az összefüggésben, hogy a "hivatalosított" finnugor nyelvcsaládi elmélettel viszont a nagy földrajzi távolság következtében semmiképpen sem magyarázhatók meg az ind, az iráni, az osszét, a kurd és az örmény nyelvekben található uráli-finnugor nyelvi jellegzetességek.
Idáig elérkezve feltétlenül bővebben foglalkoznunk kell a külföldi nyelvtudósok által emlegetett – az indogermán nyelvek areális kiegyenlítődési folyamataiban fontos szerepet játszott – "finnugor" vagy "urál-altáji" nyelvi hatások valóságos mivoltával, mivel ezt a szóhasználatot a magyar olvasók igen könnyen úgy érthetik, mintha a "finnugor" vagy az "uráli" és az "altáji" nyelvcsaládok úgynevezett "nyelvcsaládi alapnyelvei" már akkor léteztek volna, amikor az indogermán nyelvek – a modern areális nyelvkiegyenlítődési elmélet értelmében – még csak kialakulófélben voltak. Hiszen mindig "finnugor” vagy "uráli”, illetve "altáji” nyelvi hatásokról van ilyenkor szó. – Ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban utalunk könyvünk 425-426. oldalaira, ahol részletesen megmutattuk, hogy ilyesmiről természetesen szó sem lehet, hanem a külföldi indogermanista nyelvtudósok egészen egyszerűen azért beszélnek az indogermán nyelvek areális nyelvkiegyelítődésszerű kialakulásával kapcsolatban "finnugor”, "uráli" vagy "altáji" ősnyelvi hatásokról, mert – nem lévén szakterületük – nem ismerik kimerítően, minden részletükben a finnugrisztika berkeiben még ma is uralkodó 19. századi módszereket. Így azt sem tudhatják – és a finnugristák éberen ügyelnek arra, hogy meg se tudhassák -- hogy az uráli és a finnugor "alapnyelvek" 8000, illetve 6000 éves korát, amely keltezéseket egykor éppenséggel az indogermanisztika 19. századi – akkoriban még régebbinek, kb. 8-10.000 évesnek vélt – nyelvcsaládi időrendjére a szó szoros értelmében "ráakasztották", mert egyébként az égvilágon semmiféle támpont sem kínálkozott az a priori feltételezett "uráli-finnugor nyelvcsalád" keltezésére vonatkozóan, a finnugrisztika még ma is változatlanul hirdeti.
Ez a siralmas helyzet abból adódik, hogy az uráli-finnugor nyelveknek az egyetlen magyaron kívül, amelynek legkorábbi írásos emlékei még legalább az egy évezredet elérik – gyakorlatilag nincsenek valódi értelemben vett nyelvemlékei. Így tehát az uráli-finnugor nyelvcsaládi hipotézis felállításánál a finnugrisztikának egyszerűen semmiféle belső "fogódzó" sem állt rendelkezésére, amelyhez a feltételezett "uráli" és "finnugor" alapnyelvi fokozatok korát viszonyíthatták volna. Ebben a kényszerhelyzetben nem maradt más hátra, mint hogy a finnugrista nyelvészeknek azokhoz, a finnugor nyelvekben eléggé általánosan elterjedt szavakhoz kellett odaidomítaniuk az uráli-finnugor nyelvcsalád időrendjét, amelyeknek egyúttal sok indogermán nyelvben is párhuzamaik voltak, és amelyek az indogermanisztika 19. századi ősnyelvi rekonstrukcióinak eredményei szerint részben a még osztatlan indogermán alapnyelvbe, részben pedig a már elkülönült indoiráni vagy ősiráni nyelvi fokozat közös szókincséhez tartoztak volna és jövevényszavakként kerültek volna bele a még egységes uráli, illetve a finnugor alapnyelvbe (bővebben l. könyvünk 399-400. old.).
Vagyis az egész uráli-finnugor nyelvcsaládi időrend szőröstől-bőröstől a mindenkori indogermán nyelvcsaládi időrend függvénye. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a modern indogermanisztika az indogermán nyelvek kialakulásának kezdeteit már nem 8-10.000 évvel ezelőttre, hanem csak a Kr.e. 2. évezred legelejére keltezi, akkor evidens az is, hogy ennél a nyelvkiegyenlítődési folyamatnál semmiféle ősi "finnugor" vagy "uráli" alapnyelvi hatásokról sem beszélhetünk, mivel az uráli és a finnugor nyelvcsaládi alapnyelvek időrendje az éppen érvényes indogermán időrenddel áll vagy bukik. Magyarán mondva: ha a finnugrisztika elképzelését egyelőre feltételesen el is fogadnánk, és megmaradnánk az uráli-finnugor nyelvek genetikus nyelvcsaládi hipotézisénél, akkor mivel az indogermanisztika új areális nyelvkiegyenlítődési elmélete értelmében csak a Kr.e. 2. évezred elején beszélhetünk valamiféle közös indogermán areális nyelvszövetségről (ami nagyjából megfelel a régi genetikus nyelvcsaládi teóriák "nyelvcsaládi alapnyelv"-ének), majd ennek felbomlása után, azaz a Kr.e. 2. évezred derekánál semmiesetre sem előbb, az önálló egyedi csoportnyelvek (mint pl. az indo-iráni, majd az ősiráni) kialakulásának kezdeteiről. Ezzel az új indogermanisztikai időrenddel szoros párhuzamban azonban az úgynevezett "finnugor alapnyelv" korát is szükségszerűen le kell szállítanunk minimálisan a Kr.e.-i 2. évezred derekára, de sokkal inkább még ennél is későbbre, hiszen fentebb láthattuk, hogy az uráli-finnugor nyelvcsaládi időrend egyedül azon a feltevésen alapul, hogy egy sor ősiráni szó akkor került volna át jövevényszóként a finnugor népek nyelveibe, amikor ez utóbbiak az úgynevezett "finnugor alapnyelv" korában állítólag még együtt éltek.
A külföldi indogermanista nyelvkutatók tehát azért beszélnek "finnugor" vagy "uráli" alapnyelvi hatásokról az indogermán nyelvek areális nyelvkiegyenlítődési folyamatainál, mert az "uráli" és a "finnugor" nyelvcsaládi alapnyelvek 19. századi eredetű fantasztikus időrendjét, amelyet a finnugrisztika az éppen bemutatott korszakalkotó jelentőségű indogermanisztikai felismerésekre és szemléleti változásokra ügyet sem vetve még ma is változatlanul hirdet, jóhiszeműen, beható ellenőrzés nélkül átveszik.
Más szóval: az indogermán nyelvek kialakulására a Kr.e. 2. évezredben gyakorolt "uráli" vagy "finnugor” nyelvi hatások esetében nem a finnugrisztika "uráli" illetve "finnugor alapnyelv"-ének hatásairól van szó, hanem ugyanazon ősi steppei nyelvközösség masszív nyelvi kisugárzásairól, amely annak idején a kelet-európai és a nyugat-ázsiai erdőöv halász-vadász népcsoportjainak különféle nyelveire is felülrétegeződött, s ezek nyelvkiegyenlítődési folyamatait is dominánsan befolyásolta, mondhatnánk "uráli"-vá, illetőleg "finnugor"-rá tette ezeket az északi nyelveket. Ez az ősi steppei nyelvközösség pedig csakis Nagy Gézáék ugor-magyar nyelvcsoportja lehetett, amelyről az előbbiekben már megmutattuk, hogy minden jelenleg rendelkezésünkre álló vonatkoztatható adat tanúsága szerint az andronovói művelődési kör "lingua francá"-jával volt azonos.
Igen nagy valószínűséggel erre vall A. Nehring előbb már említett elméletének gondolatmenete is, amely szerint az indogermán nyelveket a szemita nyelvekkel összekapcsoló párhuzamok eredetét alighanem ugyanabban az ősi nyelvben kereshetjük, amelyik egyúttal az indogermán-finnugor nyelvi megfelelések forrása is volt. Nagyon fontos ebben az összefüggésben, hogy az andronovói műveltség közlekedő nyelve ennek a kritériumnak is messzemenően megfelel, mivel ez a "lingua franca" egyfelől minden jel szerint az Elő-Ázsiából, sőt jórészt egyenesen Mezopotámiából főleg az akkád, a guti és az Isin-Larsza korszakban (kb. Kr.e. 2400-1900 között) több hullámban először Észak-Iránba és Dél-Turkmenisztánba költözött, majd onnan a steppére továbbvándorolt gyarmatosok elő-ázsiai nyelvjárásainak kölcsönös kiegyenlítődése útján alakult ki, és ezen telepesek között, különösen a guti uralom idején és az Isin-Larsza korszakban elvándorolt csoportok esetében, igen nagy valószínűséggel szemita nyelven beszélő akkád etnikai elemek is képviselve voltak. De egyébként is, maga az akkád nyelv is tele van szumér jövevényszavakkal és egyéb szumér nyelvi elemekkel, sőt a mezopotámiai szumér-szemita együttélés idején, a Kr.e. 3/2. évezred fordulója táján és után, a két nyelv valósággal keveredett egymással, tehát ilyen módon a steppei gyarmatosok elsősorban kétségkívül szumeroid jellegű közlekedő nyelve is közvetíthetett jelentős mértékű akkád-szemita nyelvi hatásokat az andronovói területek szomszédságában élő népekhez.
J. Pokorny későbbi munkáiban (l. pl. Die Träger der Kultur der Jungsteinzeit und die Indogermanenfrage, 1949.) már határozottan állítja, hogy az indogermán nyelvek legalább két, teljesen különböző szerkezeti felépítésű nyelv keveredéséből alakultak ki, és a keletkezésüknél szerepet játszó egyik komponens bizonyíthatóan a finnugor volt. Így pl. finnugor hatásra bomlott fel a germánoknál és a szlávoknál az indogermán igeidőrendszer – szögezi le. Az úgynevezett "satem"-nyelvek kialakulása is a finnugor nyelvek hangrendszeréből magyarázható, amelyre a sziszegő hangok jellemzőek, míg ezek a hangok az ősi indogermán jellegű nyelvekből eredetileg hiányoztak. "A jelek tehát arra mutatnak" – fejezi be ezirányú fejtegetéseit Pokorny – "hogy az indogermánság a legkülönfélébb elemek egybeötvöződéséből keletkezett. Erre vallanak az összehasonlító etnológia eredményei is." (l. Pokorny 1949; in Scherer: Die Urheimat der Indogermanen 1968, 311. old.).
W. Schmidt "Die Herkunft der Indogermanen und ihr erstes Auftreten in Europa" (Kosmos 45, 1949) című tanulmányában beszámol az indogermanisztikában jelentkező újabb nyelvtudományi irányzatokról is. Helyeslően ismerteti pl. C.C. Uhlenbeck elméletét, amely szerint az ősindogermán nyelv két komponensből keletkezett:
1./ "A-Komplexus", amely közel állt az uráli és az altáji nyelvekhez.
2./ "B-Komplexus", amely a kaukázusi nyelvekkel hozható kapcsolatba.
Hasonló jellegű vizsgálatokat végez E. Forrer – folytatja Schmidt ezirányú fejtegetéseit –, aki behatóan foglalkozik az ősi kis-ázsiai nyelvek kutatásával. Ő arra az eredményre jutott, hogy a hettita (tulajdonképpen kanesi vagy még pontosabban nesi), a luvi és a taball (palal) nyelvek még nem tekinthetők valóságos, teljesen kifejlett indogermán nyelveknek, hanem csupán az indogermanizálódás felé haladó nyelvfejlődési folyamat korai fokozataiként értékelhetők. Forrer a finnugor nyelvekben is egy ilyen korai de még régebbi – "pre-indogermán" vagy "peri indogermán" ("indogermán előtti" vagy "indogermán körüli") nyelvi állapotot vél látni, amely szintén szerepet játszott az indogermán nyelvek kialakulásánál. Schmidt mindehhez megjegyzi, hogy bár egyes pontokban nem ért egyet Uhlenbeck és Forrer téziseivel, ennek ellenére azonban mégis hangsúlyozza, hogy mindkét elmélet igen sokat ígérő új kutatási irányt képvisel.

E kissé hosszabbra sikeredett, de feltétlenül szükséges kitérő után térjünk vissza ismét az ugor-magyar nyelvközösség elméletével közeli kapcsolatban felmerülő egyéb kérdések vizsgálatához. Először is még egyszer hangsúlyozni kívánjuk, hogy közelebbi megtekintéskor csakhamar világossá válik az a rendkívül jelentőségteljes tény, hogy az ugor-magyar nyelvközösségi elmélet szinte a legkisebb részletekbe menően pontosan beleilleszkedik abba az őstörténeti és népmozgalmi képbe, amelyet az utóbbi évtizedek ásatási eredményei alapján a fentiekben bemutattunk. Az ugor-magyar nyelvközösség Nagy Gézáék által meghatározott területe (gondoljuk meg: a 19. század végén, az ugor-magyar nyelvközösségi tézis felállítása idején még az égvilágon semmi sem volt ismeretes a Kr.e. 2. évezred kelet-európai és nyugat-ázsiai régészeti kultúráinak leleteiből, s csupán az antik, görög-római források egyes elszórt utalásaiból, valamint egy-két, már akkoriban ismert ékírásos emlék szövegéből lehetett következtetni az ottani őstörténeti helyzetre, de ennyit is csak a Kr.e. l. évezred első feléig visszamenőleg) és általuk posztulált masszív nyelvi hatásai a környezetében található nyelvi csoportokra, amint már említettük is, csaknem 100 %-ban megegyeznek az időközben megismert andronovói, balanovói, abasevói és gerendavázas művelődési komplexum kiterjedésével és kulturális, valamint igen nagy valószínűséggel feltehető, s az areális nyelvkiegyenlítődés irányába ható nyelvtörténeti szerepével. Pontosan ugyanúgy, ahogy pl. Fiók Károly "Őstörténet és kritika" című tanulmányában kifejtette, hogy ugyanis az ugor-magyar nyelvközösség Kelet-Európa és az Aral-tó között elfoglalt központi helyzetéből következően igen könnyen továbbíthatta nyelvi hatásait minden irányban: mind a közvetlen északi szomszédságában élő finnugor népek felé, mind pedig a keleten csatlakozó törökség felé, de ugyanúgy a nem messze délre, délkeletre lakó irániak (és indek) felé is.
Vagyis mai régészeti ismereteink nyelvén megfogalmazva: az eurázsiai steppei területeken a Kr.e. 2. évezredben, az akkoriban egyedülállóan kimagasló kulturális szinten álló, mind művelődésbelileg, mind pedig embertanilag teljesen egységes arculatú andronovói műveltség és a vele szervesen egybetartozó előbb említett kelet-európai regionális kultúrák szintén "plump-europid" andronovói típusú népességei által használt közlekedő nyelv (amelynek egykori létezését az andronovói kulturkomplexum magas fejlettsége, már exportra is termelő művészi színvonalú bronzművessége, jól kiépített távolsági kereskedelmi hálózata és végül, de nem utolsó sorban az igen nagy valószínűséggel feltehető, hatalmas területekre kiterjeszkedő államszerű törzsszövetségi képződmények egykori létezése evidenssé teszi, mivel mindezek a felsorolt jelenségek közérthető nyelv meglétét feltételezik), amelyet az Altáj hegységtől Kelet-Európáig beszéltek, illetve legalább is megértettek, és amely végső fokon – természetesen bonyolult áttételek és ismételt nyelvkeveredési, nyelvkiegyenlítődési folyamatok útján – kétségkívül az újkőkori-korai fémkori elő-ázsiai nyelvi koiné közlekedő nyelvéből, azaz a kérdéses időszakban egészen nyilvánvalóan annak szumér – vagy legalábbis igen erősen szumeroid típusú – nyelvi fokozatából származott, hiszen mind a "plumpeuropid" típusú andronovói és kelet-európai népességet, mind pedig a műveltség elemeinek oroszlánrészét egyaránt elő-ázsiai, sőt jórészt egyenesen mezopotámiai-szumér származékokként ismertük meg. Tehát ez az andronovói közlekedő nyelv minden számba vehető ismert adat tanúsága szerint döntő hatásokat gyakorolt a körülötte elterülő térségek kezdetleges gazdasági és kulturális fokon álló népcsoportjainak nemcsak művelődésbeli fejlődésére, hanem éppúgy nyelveire is. Azaz ilyen körülmények között teljesen ésszerű és kézenfekvő dolog, hogy mind a finnugor nyelvekben található magyar szóbeli és nyelvtani megfelelések, mind a magyar nyelv úgynevezett "török jövevényszavai", mind pedig az iráni eredetű jövevényszavakként elkönyvelt iráni-magyar (-finnugor) szópárhuzamok igen megnyugtató módon és minden erőltetés nélkül értelmezhetők az egykori andronovói közlekedő nyelvből származó nyelvi elemekként az említett népek nyelveiben.

Idáig elérkezve, esetleges félreértések vagy utólagos félremagyarázások elkerülése végett feltétlenül hangsúlyozni kívánjuk, hogy bár a későbbi magyar nyelv valamilyen korai elő-formája ebben a globális nyugat-ázsiai-kelet-európai areális nyelvkiegyenlítődési folyamatban minden rendelkezésünkre álló adat szerint igen lényeges szerepet játszott, ennek ellenére természetesen mégsem tekinthetjük nyelvünket valamiféle "spiritus rector"-nak, amelyik az előbb vázolt konvergens, a nyelvkiegyenlítődés irányában ható paleolingvisztikai fejlődést mintegy meghatározta vagy irányította volna.

A helyzet az, hogy sokkal régebbi korra megy vissza a magyar nyelv és globális.

Még kevésbé lehet olyasmit állítani, hogy az andronovói közlekedő nyelv netalán azonos lett volna a magyarral, illetőleg pontosabban mondva a magyar nyelv Kr.e. 2. évezredbeli közvetlen elődével, vagyis, hogy az előbb tárgyalt magyar-finnugor, magyar-török és magyar-iráni szópárhuzamok "magyar eredetű" jövevényszavak lennének az említett nyelvekben.
Nem, egyelőre csupán annyi vehető bizonyosnak, hogy a magyar nyelv andronovói kori közvetlen előde nem tartozott sem a finnugor, sem a török, sem pedig az iráni nyelvek közé, hanem kétségkívül az andronovói közlekedő nyelvvel állt szoros kapcsolatban, valószínűleg annak egyik nyelvjárásbeli, mondhatnánk proviniciális változatát képviselhette. Erre vall az is, hogy – amint már említettük – az andronovói embertípus még ma is viszonylag gyakran előfordul a magyarság között, valamint, hogy a turanid emberfajta, amely a messzemenően leggyakoribb magyar embertani típus, a maga részéről az andronovói embertípusból fejlődött ki.
Visszatérve az andronovói korszakban minden jel szerint lejátszódott nyugat-ázsiai és kelet-európai areális nyelvkiegyenlítődési folyamatok kérdéséhez, ez az elmélet különösen is meggyőzővé válik, ha azt is figyelembe vesszük, hogy mind a finnugrisztika által finnugor eredetűnek mondott magyar szavak, mind pedig úgynevezett "török” és "iráni” jövevényszavaink esetében is ezen szómegfeleléseknek rendkívül magas arányszámban igen közeli hangalak és jelentésbeli párhuzamai találhatók a szumér nyelvben, azaz pontosan abban a nyelvben, amelyből minden jelenleg rendelkezésünkre álló idevágó régészeti és őstörténeti adat tanúsága szerint végső fokon az andronovói műveltség közlekedő nyelve is származott.
A magyar-finnugor szómegfelelések szumér párhuzamaival könyvünk 513-523. oldalain foglalkoztunk, ahol egy reprezantatív keresztmetszetben, a Lakó-Rédei féle magyar-finnugor etimológiai szótár második kötetének találomra kiválasztott 61, ábécé sorrendben egymás után következő, uráli, finnugor vagy ugor eredetűnek meghatározott magyar szavából (a "hón" címszótól a "kés"-ig) 51-nek, vagyis 83.3 %-nak igen közeli hangalaki és jelentésbeli szumér megfelelését találtuk meg. Feltétlenül megemlítendő még, hogy ennél az összehasonlításnál azt is észrevehettük, hogy a párhuzamos szumér szavak hangalakjai és jelentései az esetek túlnyomó többségében közelebb állnak a megfelelő mai magyar szavak hangalakjaihoz és jelentéseihez, mint a párhuzamos finnugor szavakéhoz. Ez a körülmény viszont vitán felül arra vall, hogy a kérdéses szumér szavak először a magyarba, illetőleg a magyar megfelelő korú elő-formájába kerültek át, és csak ezt követően a magyarból a finnugor nyelvekbe. Ez pedig ismét csak azt a tézist támasztja alá, hogy a magyar nyelv Kr.e. 2. évezredbeli elő-formáját nem a finnugor nyelvek között, hanem azoktól délre, vagyis nyilvánvalóan az andronovói művelődési körön belül kell keresnünk.
A Harmatta professzor által "Irániak és finnugorok, irániak és magyarok" (l. Magyar őstörténeti tanulmányok, 1977.) című dolgozatában felsorolt 53, ősiráni eredetű jövevényszónak meghatározott iráni-magyar (-finnugor) szómegfelelés közül pedig 39 szó esetében mutattunk ki kézenfekvő közeli szumér párhuzamokat, ami az 53 szó 73,6 %-át jelenti (l. könyvünk 553-558. old.).
Majd jelen könyvünkben fentebb Harmatta egy más összetételű, 28 ős- és óiráni szóból álló összeállítását vizsgáltuk meg ebből a szempontból, amely szavakat Harmatta szintén a finnugor nyelvekbe és a magyarba átkerült ősés óiráni eredetű jövevényszavakként tárgyalja. Ebben az esetben az eredmény az volt, hogy a 28 szó közül 16-nak, azaz a szavak 57,1 %-ának igen közeli szabályos hangalaki és jelentésbeli megfelelése található a szumér nyelvben, további 5 szónak (17,9 %) vagy bizonytalan hangalaki párhuzama van a szumérban, vagy pedig a jelentésbeli egyezés csak átvitt értelemben mutatható ki, míg a fennmaradó 7 szónak (25 %) nincs megfelelése a ma ismert szumér szókincsben. A biztos és a valószínű szumér párhuzamok tehát összesen ebben az esetben is 75 %-ot tesznek ki. Feltétlenül utalnunk kell itt arra is, hogy a már jól ismert paleolingvisztikai helyzet következtében, amelyik a Kr.e. 2. évezred idején az eurázsiai steppén kialakult, igen nagy valószínűséggel a 17,9 %-nyi bizonytalan, illetve részleges szumér megfelelést is minden joggal a kézenfekvő párhuzamok közé sorolhatjuk.
Végül pedig a magyar nyelvészet által török eredetű jövevényszavakként értelmezett 300 és egynéhány magyar szó közül két csoportban először 21 úgynevezett "csuvasos jellegű", majd 40 úgynevezett " köztörök hangalakú" szót vetettünk egybe a szumér nyelvemlékekből ismert szavakkal, és mindkét csoportban egyenként 95-95 %-nyi igen közeli hangalaki és jelentésbeli szumér párhuzamot találtunk (l. könyvünk 631-636. és 637-644. old.).
A bemutatott areális nyelvkiegyenlítődési elmélet tehát szemmelláthatóan sokkal ésszerűbb magyarázatot ad a finnugor nyelvek rokonsági viszonyainak értelmezésére, mint a már ide s tova másfél évszázada makacsul erőszakolt genetikus finnugor nyelvcsaládi hipotézis, és ráadásul még a török és iráni eredetű jövevényszavaknak tartott magyar szavak valóságos származására vonatkozóan is sokkal kézenfekvőbb, nyelvtörténetileg tetemesen meggyőzőbb és globálisabb értelmezéssel szolgál. Sőt, mindezen felül még azzal a felbecsülhetetlen előnnyel is rendelkezik, hogy a legkisebb részletekbe menően és minden erőltetés nélkül kitűnően beleilleszkedik a ma ismert régészeti összfüggések komplex hálózatába.

Az őstörténeti és nyelvi kapcsolatok alakulása, formálódása, továbbfejlődése a nyugat-ázsiai és kelet-európai füves puszták térségében, nagyjából a Kr.e. 3. évezred utolsó századaitól a Kr.e. l. évezred közepéig, illetőleg a finnugor nyelvek vonatkozásában a Kr.u. l. évezred 700-as éveiig jelenlegi ismereteink mellett a legnagyobb valószínűséggel a következőképpen vázolható fel.

Első fokozat
A Kr.e. 3. évezred utolsó évszázadaiban Nagy Gézáék ugor-magyar nyelvközösségének még csak a legkorábbi kezdeteit tapinthatjuk ki, mégpedig Kelet-Európában a transzkaukáziai eredetű kubáni-majkopi és késői gödörsíros kultúrában, Ázsiában pedig a szintén elő-ázsiai, jórészt közvetlenül mezopotámiai eredetű dél-turkmenisztáni műveltségekben és ezek Altáj vidéki származékában, az afanasjevói kultúrában, amely művelődési komplexumok népességei – amint már tudjuk – embertanilag egységesek voltak ("plump-europidok"). A most említett régészeti kultúrák mindegyikében feltehetőleg különböző közlekedő nyelvek voltak használatban, amelyeknek azonban nyilvánvalóan meglehetősen közel kellett állniuk egymáshoz, hiszen a kérdéses műveltségek népességeinek túlnyomó többsége elő-ázsiai eredetű gyarmatosokból tevődött össze, akik kétségkívül magukkal vitték az ősi elő-ázsiai nyelvi koiné azidőbeli nyelvi fokozatának közlekedő nyelvét, amely Elő-Ázsiából való elvándorlásuk idején használatos volt. Az itt tekintetbe jövő elő-ázsiai gyarmatosok pedig – amint fentebb megmutattuk – kivétel nélkül mindannyian a szumér magaskultúra korszakában, a szumérok elő-ázsiai kulturális, etnikai és nyelvi hegemóniája idején hagyták el Elő-Ázsiát, sốt – legalábbis a 3. évezredben több hullámban Dél-Turkmenisztánban megjelent gyarmatosok jórészt minden jel szerint közvetlenül Mezopotámiából származtak. Ennek következtében tehát a körükben használatos közlekedő nyelveknek vitán felül az elő-ázsiai nyelvi koiné szumér nyelvi fokozatán kellett alapulniuk.

Második fokozat
A Kr.e. 2. évezred első felében azután, egyfelől a Volga-Urál vidéki korai bronzkori kultúrák (Balanovó, Abasevó stb.), legfőképpen pedig az embertanilag és kulturálisan is teljesen egységes andronovói műveltség kialakulásával 1800/1700 táján, már konkrétan megfoghatóvá válik az ugor-magyar nyelvi közösség: gyakorlatilag tekintve aligha férhet kétség ahhoz, hogy a hatalmas területeken teljesen egységes arculatú andronovói művelődési körnek, amelynek – ismét hangsúlyozzuk, mert elsőrendű fontosságú körülmény – a régészeti leletek tanúsága szerint jól kiépített távolsági kereskedelmi hálózata volt, és amely művészi színvonalú, már exportra is termelő bronzművességgel rendelkezett, sốt fennállása idején, minden valószínűség szerint hatalmas kiterjedésű, az Altájtól a Volgáig terjeszkedő államszerű törzsszövetségi szervezetekkel is számolnunk kell, feltétlenül közérthető közlekedő nyelve kellett legyen, amelyet a műveltség egész területén használtak. Ez az andronovói "lingua franca" viszont minden jel szerint azonos volt Nagy Gézáék ugor-magyar nyelvi közösségével. Ebben a közlekedő nyelvben kölcsönösen kiegyenlítődtek a transzkaukáziai, a kubáni-majkopi, a késői gödörsíros, a Volga-Urál vidéki, a dél-turkmenisztáni és az afanesjevói műveltségek előbb már említett különböző, de végső fokon egyaránt az elő-ázsiai nyelvi koiné későbbi – 4. és főleg 3. évezredbeli, azaz már vitathatatlanul szumér dominanciájú – nyelvi fokozataiból származó, tehát egymással meglehetősen közeli rokonságban álló kisebb regionális "lingua francá”-i.
Így az andronovói közlekedő nyelvnek nyilvánvalóan az elő-ázsiai nyelvi koiné Uruk-Gaura kori, azaz már egyértelműen szumér nyelvi fokozatához kellett a legközelebb állnia, hiszen az andronovói műveltségben Kr.e. 1800/1700 után ismét összetalálkozott és nyelvileg, valamint etnikailag is kiegyenlítődött (vö. a steppén egységesen uralkodó "plumpeuropid" andronovói embertani típussal) elő-ázsiai gyarmatosok – amint előbb már említettük is túlnyomórészt már az Uruk korszak kezdete után hagyták el Elő-Ázsiát, illetve Mezopotámiát.
Nyilvánvalóan ezen – az Altájtól Kelet-Európáig használatos – közlekedő nyelv konvergens nyelvi hatásainak tudható be a számos magyar-finnugor és magyar-török (mongol) nyelvi párhuzam. Az andronovói műveltség ugyanis mind a későbbi finnugorok, mind pedig a törökök (mongolok) elődeinek lakóhelyeivel közvetlenül szomszédos volt, a steppeövezet kimagaslóan fejlett vezető kulturális elemét alkotta, és földművelő, állattenyésztő, sőt bronzműves gazdasági formája következményeképpen a kérdéses terület népességének túlnyomó etnikai többségét is jelentette. Mindezen tények arra vallanak, hogy az andronovói műveltség közlekedő nyelve vitathatatlanul elsőrangú szerepet játszott az említett szomszédos nyelvek közös elemeinek kialakulásában.
Vagyis jórészt ezen andronovói idők – kb. Kr.e. 1800/1700 és 1200 között valamint az időben csatlakozó Karasuk kultúra első felének (kb. 1200 és 1000 között – vö. a Karasuk kultúra kultúra első felében – semmiféle kulturális vagy népességbeli változás nem észlelhető a régészeti leletekben, s csupán Kr.e. 1000 után jelentkezik egy új etnikai csoport nyugati irányból; l. Grjasnow, 1970, 104. old.) emlékei lennének azok a magyar nyelvi megfelelések, amelyeket a finnugor nyelvészet egyrészt "uráli-finnugor örökség"-ként, másrészt pedig "török eredetű jövevényszavak"-ként tart számon a magyarban (no és természetesen azok a nyelvtani nyelvszerkezeti párhuzamok is a magyar és a török nyelvek között, amelyeket előbb már említettünk, de amelyekről a finnugrisztika nem szokott beszélni, mert igen nagy mértékben kétségessé teszik egy külön "urálifinnugor" nyelvcsalád feltevésének jogosultságát, tekintettel arra, hogy számos olyan nyelvtani, nyelvszerkezeti sajátosság, amely a finnugrista nyelvészek szerint genuin "uráli-finnugor" nyelvi jellegzetesség lenne, ugyanúgy megtalálható a török nyelvekben is).
Ugyanúgy szintén – nyilván az andronovói – korai Karasuk korszakból származnak azok a közös magyar-finnugor-török nyelvi párhuzamok (szótári és nyelvtani megfelelések) is amelyeket a finnugrisztika sem hallgat el, és az úgynevezett "urál-altáji nyelvcsalád" ősrokonságának jeleiként szerepelnek a nyelvészeti köztudatban.
Egyidejűleg az andronovói művelődési kör közlekedő nyelvének déli, délkeleti, valamint nyugati szomszédságában élő népcsoportok nyelveibe is belekerültek bizonyos andronovói nyelvi jellegzetességek, amelyeket egyfelől a magyar és a finnugor nyelvek több tucatnyi szavának igen közeli iráni (és ind) párhuzamában figyelhetünk meg a legközvetlenebbül, másfelől pedig kétségkívül ugyancsak ilyen andronovói nyelvi hatásoknak tudhatók be az indogermanisztika előbb tárgyalt újabb areális nyelvkiegyenlítődési elmélete követőinek azon megfigyelései, amelyek szerint pl. az iráni, az ind, a szláv és a balti nyelvek úgynevezett "satem" jellege – vagyis a sziszegő hangok előtérbe kerülése ezekben a nyelvekben, míg ezek a hangok az indogermán nyelvek nyugatabbi, úgynevezett "kentum" csoportjában sokkal ritkábban fordulnak elő – a legkézenfekvőbb módon a "finnugor" nyelveknek az indogermán nyelvek areális kiegyenlítődési folyamataiban játszott jelentős szerepével magyarázhatók, mivel a finnugor nyelvek hangrendszere is bőven tartalmaz sziszegő hangokat (l. Pokorny, 1949; in Scherer, 1968, 311. old.). Ugyanígy a szláv nyelvekben található, s a többi indogermán nyelvre egyébként nem jellemző élénk igeképzést, a ragok és a képző halmozását, az igék gazdag továbbképzését szintén a "finnugor" nyelvek hatásaival magyarázza J. Pokorny, amint fentebb láthattuk. A ragok halmozására Pokorny szemléltető példaként a szerb dôm (ház) szót említi. Ennek továbbképzései a következők: domaći (a házhoz tartozó), ebből domàćin (háziúr), ebből tovább domaćinstvo (háziuraság), ebből ismét tovább domaćinstvovati (háziuraskodni). Pokorny külön megjegyzi, hogy az efféle suffixumhalmozások a német nyelvérzék számára rendkívül nehezen érthetőek (l. Pokorny, 1936; in Scherer, 1968, 181. old.).
Mindezekről, a nyugatabbi indogermánok nyelvérzéke számára általában nehezen érthető nyelvi jelenségekről már megmutattuk, hogy nem a "finnugor" nyelvekből kerültek bele a keletebbi indogermán nyelvekbe – amint az indogermanista nyelvkutatók vélik, hanem valójában az andronovói közlekedő nyelvből jutottak át az iráni, az ind, a szláv és a balti nyelvekbe, éppúgy, mint ahogyan ugyanezeket a nyelvi sajátosságokat maguk a "finnugor" nyelvek is az andronovói közlekedő nyelvből vették át.

Harmadik fokozat
Ha a steppei vidékek Kr.e. l. évezredbeli kimméri-szkita-szarmata kultúráit nyelvi vonatkozásban meg akarjuk vizsgálni – természetesen ezúttal is a régészeti kutatások konkrét leletösszefüggéseinek útmutatása segítségével –, akkor abból kell kiindulnunk, hogy e korszak legelején, a 2/1. évezred fordulója táján döntő jelentőségű gazdasági és társadalmi változások következtek be az eurázsiai steppék térségében, amelyek természetesen igen messzemenő etnogenetikai és paleolingvisztikai következményeket is maguk után vontak. Ezek a változások régészetileg legkorábban kb. Kr.e. 1000 körül foghatók meg a leletegyüttesekben, s kezdetben a nyílt steppe népeinek az északabbi területektől (a ligetes steppétől és az erdőöv legdélebbi sávjától) való jól kitapintható elkülönülésében nyilvánulnak meg. Így pl. a középső Volga és a Dél-Urál vidéki virágzó, fejlett korabronzkori műveltségek (Balanovó, Abasevó) utódai teljesen jelentéktelenekké válnak, a korábbi gazdag leletek úgyszólván eltűnnek, s ugyanakkor a délebbi területeken erőteljes kulturális fellendülés jelei észlelhetők, tehát a Kr.e. 2. évezredbeli északabbi műveltségek népességeinek kulturálisan aktív, illetőleg gazdaságilag tehetősebb és a társadalmi összetételben vezető szerepet játszó részlegei nyilvánvalóan délebbre húzódtak. E migrációk okát már meglehetősen jól ismerjük: a régészeti leletek egyértelműen arra mutatnak, hogy nagyjából a Kr.e. 2/1. évezred fordulója idején alakult ki az eurázsiai steppeövezetben a lovasnomád gazdasági forma (pontosabban mondva: ebben az időszakban érte el azt a fejlődési fokot, amikor már a régészeti leletekben is kétségtelenül megmutatkozik), amely az addig kihasználatlanul heverő földművelésre az akkori kezdetleges eszközökkel még nem alkalmas óriási kiterjedésű kötött talajú füves pusztákat is gazdaságilag értékesíteni tudta és így az ember számára lakhatóvá tette.
Megjegyzendő ehhez, hogy a Kr.e. 2. évezred folyamán az andronovói műveltség és a Volga-Dél-Urál vidéki kultúrák területein földművelés csak az északabbi, ligetes steppei vidékeken és a folyóvölgyekben volt lehetséges, ahol a lazább talajok már az akkori technikai felkészültséggel is lehetővé tették a megművelést.
Ennek következtében tehát a lazább talajú folyóvölgyekben, de legfőképpen a ligetes steppe irtásos-égetéses módszerrel eke alá vonható területein már a 2. évezred eleje óta földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó déli eredetű gyarmatosoknak – a 2/1. évezred fordulójáig tetemesen megszaporodván (7-800 év alatt minimálisan a népesség számának 6-8-szoros megnövekedésével számolhatunk) – előbb-utóbb szükségszerűen újabb megélhetési módok után kellett nézniük, ha nem akartak éhezni. Így kétségkívül nekik tulajdonítható a steppei lovasnomád gazdasági rendszer és életforma megteremtése mégpedig legfőképpen a következő ok miatt: csakis e földművelő-állattenyésztő gyarmatosok utódainak voltak meg ugyanis – korábbi vegyes, földművelő-állattenyésztő gazdasági formájuk és a bronzművesség ismerete következtében a megfelelő gazdasági és technikai előfeltételeik (már eredetileg is viszonylag nagy állatállomány, valamint járművek, szekerek, fémeszkózók, fegyverek stb) ahhoz, hogy fokozatosan áttérhessenek a lovasnomád életformára. Ezzel magyarázható tehát a legkézenfekvőbb módon az északabbi, ligetes steppei területek művelődési köreinek eljelentéktelenedése és a délebbi steppei kultúrák egyidejű virágba szökkenése a Kr.e 2/1. évezred fordulója táján.
Ezen északról délre irányuló vándorlások után néhány évszázadig még bőven voltak szabad területek a steppén a lovasnomádok népszaporulatának levezetésére. A jelek szerint azonban már a Kr.e. l. évezred 700-as, 600-as éveiben szűkülni kezdett a hely: ebben az időben indulnak meg ugyanis egyfelől a kelet-nyugati irányú vándorlások a steppén (először a kimméri-szkita népmozgalmak, majd később a szarmaták fokozatos nyugati terjeszkedései), másfelől pedig a steppei szkita-szarmata kultúrák régészetileg is jól nyomon követhető északi irányú térhódításai is a ligetes steppék és az erdőöv legdélebbi sávja területeire, amelyek pl. a steppei gyarmati kultúra jellegű középső Volga-Dél-Ural vidéki ananjinói műveltség és a vele közeli rokonságban álló Ob-Irtis környéki, valamint felső-volgai igen hasonló felépítésű egyéb, összefoglaló néven úgynevezett "gorodiscse-kultúrák" Kr.e. 600-500 körüli jelentkezésében fogható meg a régészeti leletekben. Ezekben, a steppei szkita-szarmata lovasnomád műveltségek északi peremterületeinek térségében széles sávban, Moszkva környékétől az Ob-Irtis vidékéig kialakult régészeti kultúrákban – amint az ananjinói műveltség esetében már bővebben megmutattuk – minden jel szerint a szkita-szarmata kultúrkör állatfarmszerű, szervezett állattenyésztést és kisebb mértékben földművelést űző gyarmati telepeivel állunk szemben, amelyek bennszülött népességi csoportjait a steppei gyarmatosok leigázták és saját hasznukra dolgoztatták. (l. könyvünk. 320-321. old.).
Ezeket az újabb keletű, Kr.e. l. évezredbeli közelebbi érintkezéseket a steppei etnikumok és az északi erdőövi kelet-európai és nyugat-ázsiai népcsoportok között nyelvi vonatkozásban másodízigleni, ismetelt hatásokként kell értékelnünk, és nyilvánvalóan ezen későbbi nyelvi kapcsolatok számlájára írhatjuk azoknak a szókincsbeli és nyelvtani egyezeseknek, párhuzamoknak tekintélyes részét, amelyeket a magyar, valamint az egyes kisebb finnugor nyelvi csoportok (obi-ugorok, permiek, volgai-finnek, balti-finnek) között külön-külön észlelhetünk, amelyek azonban a többi finnugor nyelvcsoportból hiányoznak. Ebben az időszakban ugyanis nagy valószínűséggel számolhatunk azzal, hogy az andronovói időkben, kb. Kr.e. 1800/1700 és 1200 között kialakult erdőövi "lingua franca" – más szóval a finnugor nyelvészet "finnugor alapnyelv"-e – kisebb-nagyobb vándorlások, elsősorban keleti és nyugati irányú szétterjeszkedések, valamint az egymás közötti kapcsolatok ezekkel járó meglazulása, megszakadása következtében már elvesztette általános közérthetőségét, és a közvetlenül egymás szomszédságában lakó előbb említett kisebb etnikai csoportok nyelvei, magukra hagyatva, a külön-külön fejlődés útjára léptek, s már – másodlagosan – lényegesen eltértek egymástól. Így azután a steppei etnikumoknak a Kr.e. l. évezredek közepe táján bekövetkezett északi gyarmatosításai során az egyes erdőövi csoportok különkülön obi-ugor, permi, volgai-finn és balti-finn részleges "lingua francák"-ra szétszakadozott nyelvi közösségeit a steppei gyarmatosokkal érkező újabb nyelvi befolyások is külön-külön értek el, attól függően, hogy milyen számban érkeztek a "gorodiscse kultúrák"-at létrehozó steppei gyarmatosok, és milyen intenzívekké váltak végeredményben az őslakosok és a telepesek közötti gazdasági, kulturális, etnikai és természetesen nyelvi kapcsolatok.

Negyedik fokozat
Ha azonban igényt tartunk arra, hogy elméletünk kerek egészet alkosson, és lehetőség szerint a magyar és a finnugor nyelvek között fellelhető minden egyes nyelvi összefüggést a genetikus nyelvcsaládi hipotézis kikapcsolásával az areális nyelvkiegyenlítődések segítségével minden erőltetés nélkül, kézenfekvő módon megmagyarázzon, akkor számolnunk kell még a finnugor nyelvekre gyakorolt magyar areális nyelvi hatások egy harmadlagos, a Kr.e. l. évezrednél jóval későbbi rétegével is, amelyik elsősorban az obi-ugorok s kisebb mértékben a volgai-finnek (főleg a cseremiszek) nyelveiben mutatkozik meg: e nyelvekben jóval több magyar egyezés, párhuzam található, mint a többi finnugor nyelvben, s a magyarhoz mért, százalékban kifejezett rokonsági fokuk is szignifikánsan nagyobb arányszámokat mutat, mint az egyéb finnugor nyelveké (l. László 1961, 34. old., illetve könyvünk 502. old.).
S csakugyan, ilyen késői kapcsolatoknak az ősmagyarság és az említett erdőövi finnugor csoportok között nem egy történelmi és régészeti bizonyítéka van: a Kr.u. 5-7. században egykorú írásos források beszélnek déli Pontosz-Kaukázus-Kubán vidéki steppei népek északi, a középső-Volga és a Dél-Urál térségébe irányuló vándorlásairól. Az első ilyen adat Priszkosztól származik, aki 463 táján arról tudósít, hogy az óceán vidékén élő népek kimozdították az avarokat addigi lakhelyeikről, akik viszont a szabirokat szorították ki előző szálláshelyeikről, emezek pedig az onogurokat, urogokat (ugorokat), saragurokat és akacirokat kényszerítették elvándorlásra. Mivel századunk 50-es évei óta főleg H.W. Haussig és F. Altheim eredeti forráskutatásai következtében bizonyítottnak tekinthető, hogy 463 körül a szabirok, (majd később, a 6. század derekán az avarok is) a Káspi-tengert délről megkerülve, a mai Asszerbeidzsánon és Dagesztánon keresztül vándoroltak nyugatra, azaz Transzkaukáziából törtek be a Terek-Kubán-Pontusz vidékére (bővebben l. mindezt könyvünk 255-257. old. - vö. jelen kötet 1008-1010. old. is), nem pedig az Urál hegység és a Káspi-tenger közötti térségen keresztül jutottak el Európába, amint azelőtt a kutatás általánosan feltételezte (a magyar őstörténet képviselői pedig mindmáig változatlanul hirdetik), ennek következetében magától értetődik, hogy az utóbb említett népek (tehát az onogurok, ugorok, saragurok és akacirok) csak észak felé térhettek ki a szabirok, majd később, a 6. század közepén ugyanígy az avarok elől is. Ezt bizonyítja Jordanesz közlése is a 6. századból, amelyből megtudjuk, hogy ő idejében az Attila halála utáni hunok egyik részlege, nevezetesen a hunugurok (vagyis az onogurok akik alatt Jordanesz a szabirokat érti) ellenőrizték az északi vidékek prémkereskedelmét és ők szállították a becses északi prémeket a bizánci piacokra.
A 7. század második feléből újabb északi irányú migrációkról tudósíthatnak az egykorú kútfők: Kovrát Kubán-Don vidéki onogur-bolgár birodalmának felbomlása után a birodalom népeinek egy része a középső Volga vidékére vándorolt. Ezekkel az úgynevezett "volgai bolgárok"-kal együtt szabirok (és számos kutató meggyőződése szerint magyarok) is megjelentek a középső Volga térségében, és az újonnan érkezettek, hunugur elődeikhez hasonlóan hamarosan kezükbe vették az északi prémkereskedelem irányítását. Mindezen forrásadatok helyességét a régészeti kutatások is egyértelműen igazolták: a középső Volga és a Káma vidékén a Kr.u. 4. század végén megjelent a déli eredetű lomovátovói régészeti műveltség első, úgynevezett "harinai" csoportja. Ezt követte az 5/6. század fordulója táján a nyevolinói csoport, amelynek etnikumában kétségkívül Priszkosz onogurjait, illetőleg Jordanesz prémkereskedő hunugurjait vagyis szabirjait kell látnunk, s végül a 7/8. század fordulója körül az írott források volgai bolgárjainak leletei jelentkeznek a középső Volga vidékén, és ezek között régészetileg jól elkülöníthető egy jellegzetes, több szempontból a honfoglaláskori magyar leletekkel többé-kevésbé közeli párhuzamokat mutató leletcsoport, amely minden valószínűség szerint a Juliánusz által a 13. században a középső Volga térségében megtalált, keleten maradt magyarság régészeti emlékeivel azonosítható (bővebben l. fentebb, Erdélyi István "A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékeinek kutatása a Szovjetunióban" című előadásának ismertetésénél).
Miután pedig külföldön általánosan használt népnevünk, az Ungar, hungarus, ungri, vengri, stb. nyilvánvalóan az onogur, (hunugur) népnévből származik, e név viszont szorosan összefügg a szabirok nevével (Jordanesz), amely nevet Bíborban született Konstantin császár a magyarok régebbi neveként említi – "sabartoi asphaloi" formában, ilyen körülmények között a Kr.u. 5-8. század közötti időszakban délről északra költözött onogurok, illetve hunugurok, onogur-bolgárok és szabirok között minden joggal számolhatunk jelentős nagyságú magyarul beszélő csoportokkal is, és ezek jelenléte a középső Volga-Dél-Urál vidékén a Kr.u. l. évezred derekán, kb. az 5-8. században, kézenfekvő módon megmagyarázza az obi-ugorok és a volgai-finnek (cseremiszek) nyelveiben található, különlegesen erős nyelvi kapcsolatokra valló magyar párhuzamokat, amelyek a többi finnugor nyelvből hiányoznak. De mindezen kívül a későbbi időkből egyébként is biztos adatunk van magyarok jelenlétére a középső Volga térségében: Juliánusz a 13. század első felében ott talált rá a keleten maradt magyarok egyik nagyobb csoportjára.

Lábjegyzetek