Szümplegádok

Lásd bevezetőt Jankovics Marcell írásaival szikla.

John Major Jenkins Galactic Alignment...

...című könyvének 158. oldalán a Szümplegádokat az északi, Nyilasban lévő Tejútkapuval azonosítja (ami nálam csillagképek iránya cím/alcímnél írottak szerint déli):

In whatever legend or myth it manifests, at bottom we can understand that the Symplegades guard the north gate. We already have a sense for the location of the north gate, the gate of the gods. It is in Sagittarius, near all those astronomical features that play such an important role in the Mayan galactic cosmology, including the dark rift, the Galactic Center, and the Milky Way-ecliptic cross. The Symplegades mark the "crack between the worlds," the Eddic gunungagap, and even manifest as the dusk and dawn periods of the day cycle.
We might think of the earth's equator as a Symplegades zone, as it divides the earth into two contrary hemispheres. Extending this analogy, we might imagine that the Milky Way divides the galaxy into north and south hemispheres, and thus the galactic equator represents the celestial Symplegades. In fact, this is without doubt the galactic meaning of the Symplegades, for the dark rift (which runs along the Milky Way near the Galactic Center) is framed by two white branches or "walls" of the Milky Way, and it is the solstice sun's successful passage through this forbidding zone that signals the ascending phase of precession.
In South American Indian lore, the Milky Way is thought of as the great fissure of the "celestial brain," dividing the sky into two contrary zones. The two branches even look like white "pillars," beyond which lies the Galactic Center, the celestial heart and source of the world and all created beings. In this context, we can understand the Pillars of Hercules as Symplegades.
Based on these considerations, I venture a speculation that the galactic Symplegades are ultimately represented by the contrary forces on each side of the galactic equator. Thus the era in which the solstice sun aligns with this "null zone" between the opposites might be thought of as an era of collective initiation, or worse, collective judgment. In the biblical Revelation, the astrological signs symbolized by the four beasts of the Apocalypse mark the seasonal quarters during such alignment eras. It goes without saying that this identifies our own era as significant, during which the solstice doorway gives access, briefly, to the galactic door. But what is it that lies beyond the door? And why must it be guarded? The answer lies in Coomaraswamy's unpublished paper, which is the subject of chapter 13.
—
Bármilyen legendában vagy mítoszban is jelenik meg, alapjában véve megérthetjük, hogy a Szümplegádok őrzik az északi kaput. Az északi kapu, az istenek kapujának helyét már ismerjük. A Nyilasban van, közel mindazokhoz a csillagászati jellemzőkhöz, amelyek oly fontos szerepet játszanak a maja galaktikus kozmológiában, beleértve a sötét hasadékot, a Tejútközpontot és a Tejút-ekliptika keresztjét. A Szümplegádok jelölik a "világok közötti repedést", az eddai gunungagap, és még a nappali ciklus alkonyati és hajnali időszakaként is megjelennek.
A Föld egyenlítőjére úgy is gondolhatunk, mint egy Symplegades zónára, mivel ez osztja a Földet két ellentétes féltekére. Ezt az analógiát kiterjesztve úgy képzelhetjük, hogy a Tejút északi és déli féltekére osztja a galaxist, és így a galaktikus egyenlítő az égi Szümplegádokat képviseli. Valójában kétségtelenül ez a Symplegades galaktikus jelentése, mivel a sötét hasadékot (amely a Tejútrendszer mentén a Tejútközpont közelében húzódik) a Tejútrendszer két fehér ága vagy "fala" keretezi, és a napfordulói Nap sikeres áthaladása ezen a tiltott zónán a precesszió felemelkedő fázisát jelzi.
A dél-amerikai indiánok hagyományaiban a Tejútra úgy gondolnak, mint az "égi agy" nagy hasadékára, amely két ellentétes zónára osztja az eget. A két ág még fehér "oszlopnak" is látszik, amelyen túl a Tejútközpont, a világ és minden teremtett lény égi szíve és forrása húzódik. Ebben az összefüggésben a Herkules-oszlopokat Szümplegádokként értelmezhetjük.
E megfontolások alapján megkockáztatok egy olyan spekulációt, hogy a galaktikus Szümplegádokat végső soron a galaktikus egyenlítő mindkét oldalán lévő ellentétes erők képviselik. Így azt a korszakot, amelyben a napforduló Napja ehhez az ellentétek közötti "nulla zónához" igazodik, a kollektív beavatás, vagy ami még rosszabb, a kollektív ítélet korszakának lehet tekinteni. A bibliai Jelenések könyvében az apokalipszis négy fenevadja által szimbolizált asztrológiai jegyek az ilyen összehangolódási korszakok során az évszakok negyedeit jelölik. Magától értetődik, hogy ez a mi korszakunkat jelöli ki jelentősnek, amelynek során a napfordulós kapu rövid időre bebocsátást ad a galaktikus kapuba. De mi is van az ajtón túl? És miért kell azt őrizni? A válasz Coomaraswamy kiadatlan tanulmányában rejlik, amely a 13. fejezet témája.

Jankovics Marcell...

...a magyar és török népmesékben előjövő óriás állkapocsról szólva írja:

Az ún. szümplegád-motívum minden nép mitikus-mesei hagyományában föllelhető, és lényegében mindenütt ugyanazt is szimbolizálja: a halál és az (újjá)születés terein való áthaladás nehézségeit, aminek minden, ami "él": a kozmikus "élőlények", így a Nap is ki van téve. A példa ezért azt is kifejezi, hogy az ősműveltség, rétegzettségében jelentésének gazdagságában is kiterjedtebb, mint az egzaktságra törekvő újabb kori gondolkodás. A szümplegádok a vándorló hős (lélek, ős, Nap) útjában álló, nyíló-csukódó sziklák, amelyeken egyebek mellett az égen a Tejút ágait értették, a földön a nő férfit átkapcsoló, születő gyermekének utat engedő combjait, s amelyeket az eszkimó a kajakját összeroppantó jégtáblákhoz hasonlít, a görög Argó-mítosz a Boszporusz szikláinak nevez, a magyar és török népmesékben vagy mint egy óriás állkapocs alsó és felső fogsora vagy hegymélyi kincseskamra nyíló-csukódó ajtaja szerepel. Szibériai népek a vasból szőtt égsátor föl- s lebillenő szegélyeként emlegetik, vagy az átkelőhelyen bunkójával csapkodó vak emberként írják le, akit látó, de kezetlen társa irányít. És tudták is, miről beszélnek: a szümplegádokat az ógörög szerző, KALLIMAKHOSZ (az ég) "sötétkék szikláinak", az ausztrál őslakók a "Tejút tüzes, legördülő szikláinak" nevezik.

Giorgio de Santillana...

...alábbi anyaga sok helyen szerepelt:

"Once upon a time there was a man whose daughter had a magic bow[1] and arrow, but she was lazy and did nothing but sleep. Her father grew angry and said, 'Instead of sleeping, take your bow and try to hit the navel[2] of the ocean, so we can have fire.' Now, the navel of the ocean was a big whirling funnel and there were bits of wood floating in it[3] for making a fire. For at that time there was no fire. The daughter took her bow, drew it and hit the target and the sticks flew on to the shore. The old man was pleased and lit a fine fire. But he wanted to keep it for himself, so he built a house with a door which fell shut from top to bottom, like a jaw[4], and it killed everyone who tried to go through it.
But the news went round that the old man had fire, and the Stag decided to steal the fire for the people. He stuck bits of resinous wood in his hair, then he bound two canoes together and built a bridge of planks between them, and he sang and danced upon it as he paddled towards the old man's house. He sang, 'Ho, I am going to catch fire.' The old man's daughter said, 'Let him in, I like his song,' but the door of the house fell shut. Guided by his song, the Stag reached the door just as it was opening again and got inside without harm. There he leaned over the fire as if to dry himself, and the twigs in his hair caught fire. Thereupon he leaped out of the door, and this is how he brought fire to men[5]."
—
"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akinek a lányának volt egy varázsíja[1:1] és egy nyílvesszője, de ő lusta volt, és csak aludt. Az apja megharagudott, és így szólt: "Alvás helyett fogd az íjadat, és próbáld meg eltalálni az óceán köldökét[2:1], hogy tűz legyen. Nos, az óceán köldöke egy nagy, örvénylő tölcsér volt, és fadarabok úsztak benne[3:1], amikből tüzet lehetett gyújtani. Abban az időben ugyanis nem volt tűz. A lány fogta az íját, megrántotta, eltalálta a célt, és a rudak a partra repültek. Az öreg örült, és szép tüzet gyújtott. De meg akarta tartani magának, ezért épített egy házat, aminek az ajtaja fentről lefelé beesett, mint egy állkapocs[4:1], és mindenkit megölt, aki megpróbált rajta átmenni.
De híre ment, hogy az öregnek tüze van, és a Szarvas elhatározta, hogy ellopja a tüzet az embereknek. Gyantás fadarabokat ragasztott a hajába, aztán összekötött két kenut, és deszkákból hidat épített közéjük, amin énekelt és táncolt, miközben az öreg háza felé evezett. Azt énekelte: "Hó, mindjárt lángra kapok". Az öregember lánya azt mondta: "Engedjétek be, tetszik a dala", de a ház ajtaja becsukódott. A Szarvas a dalától vezérelve éppen akkor érte el az ajtót, amikor az újra kinyílt, és sértetlenül bejutott. Ott a tűz fölé hajolt, mintha meg akarná szárítani magát, és a hajában lévő gallyak lángra kaptak. Erre kiugrott az ajtón, és így hozott tüzet az embereknek[5:1]."

Jankovics Marcell A fa mitológiája...

...című könyvének 182. oldalán az ausztrál picsentara "álmokban" a Tejút címnél (bővebben) taglalt tejút-mitológiájáról szólva is a szümplegádok juthatnak eszünkbe:

Az ausztrál picsentarák varázslója álomutazást tesz a Tejúton. Erről így számol be: "Azután felrepültem a Tejútra (Csukal), ahol egy fekete szikla volt, ahhoz repülnek mindig a lelkek. Két szikla, olyan, mintha tűz-ből lenne, legördült. Észak felé repültem. Két meg nem született gyermek (iti-iti) volt ott, egy üreges fában, ikrek voltak, és az anyjuk a fa mellett állt." (RÓHEIM, 1974, 55)

Amikor Jankovics Marcell ahet címnél azt írja, hogy a Kr. e. 2300 körüli akkád pecséthengeren Samast látjuk, amint egy fűrésszel kivágja magát két hegy közül (lásd képet ott és egy másik hasonlót téli napforduló címnél), ismét a szümplegádok ötlöttek fel.

A szümplegád magyarul is érthető név és valóban arra utal, amiről szó volt: előtagja SZÜM a Nap neve, utolsó tagja pedig kapu (gate). A középső elem vizsgálata felveti, hogy szümplegád lehet "symbol-gate." (Gate címnél legutóbb sok érdekes adat szerepelt.)

Robert Brown Jr. Primitive Constellations of the Greeks, Phoenicians and Babylonians című könyvének (első kötetének) 271. oldala alján azt írja, hogy ez egy torzult változat és az utótag a Pleiadok lenne. Nos, valóban fontos évszaknyitó/záró marker volt több kultúrában is és Galactic anticentre címnél is írottak alapján is az. Ahogy még nála áll (érdekes, hogy ajtót hoz fel):

The Pleiades, the stars of the Open Door, announced the spring in 2250 BC.
—
A Plejádok, a Nyitott Ajtó csillagai Kr. e. 2250-ben hirdették a tavaszt.

Ugyanakkor mégis az itt taglalt kapu a téli kapu és az nem igazán hozható kapcsolatba a Pleiadokkal.

Van még egy másik ismert vizsgálati vonal is. A szümplegádok (asszociációs jelentése) hegyek, mégpedig olyanok, melyekről Világhegy és Meru címnél is volt szó. És hol található az égen? Ahogy Bakos Attila A Duna Evangéliuma című könyvének 105-106. oldalán is írja, Skorpió-emberek vigyázzák a bejáratát (a szümplegádok kapuk, ahogy John M. Jenkins is írja, míg Bakos könyvében arról van szó, Gilgames a hegység kapujának megnyitását kéri). Azaz itt a Tejútközpontról van szó, mely lehet lyuk is, barlang is, de hegy (valójában kapu) is. Ezen témáról volt már szó, de nem tudom hol (sziget címnél nem, de Meru-nál négy folyó kapcsán is igen). (John Major Jenkins Galactic Alignment c. könyvének 169. oldalán a Meru csúcsát a Nyilas-béli Tejútközpontba teszi.)
A Mithra és a bika címnél is említett "istenszülő kő" nem más, mint a Tejútanya öle, ahol a Napisten megszületik.
Egyébiránt ahet (és téli napforduló) címnél is láttuk, hogy Samash két hegy közül vágja ki magát fűrésszel!

Lábjegyzetek

  1. Lábjegyzet:
    The bow and the arrow are constantly reaffirmed as basic images, keystones of the arch of theory; both are found in the heavens: the bow of Marduk, the Babylonian Jupiter, the bow celebrated by the Poem of the Beginning, with which he won power and established universal order. Then again, it is the bow the Chinese emperors received on their accession. With this bow one cannot fail to "hit" Sirius, "he" – so says the great Babylonian ritual of Akitu – "who measures the depths of the sea".
    The star, Sirius, has been an object of fascination in many latitudes and frequently obscure allusions are found to its links with the sea – right down to Aristotle and Pliny. Sirius seems to have been a kind of pivot for a number of intersecting lines drawn from various regions of the heavens. The main alignment places Sirius on the line joining the Poles, terminating in the south at Canopus. This is another very fascinating star, the seat of Yama Agastaya for the Hindus, the mythical city of Eridu for the Sumerians and for the Arabs Suhayl – the Heavy, because it marked the bottom of the "celestial sea" of the southern hemisphere. The other alignments linked Sirius with the "four corners of the heavens", equinoxes and solstices which owing to the precession were moving imperceptibly throughout the centuries; the line of the North Pole passed over all the stars of the Great Bear in turn, like a needle moving round a huge dial. It seems that these angular measurements were solemnly and carefully checked on high days and holidays. It was conceived that by means of Sirius the earth was indeed "anchored to the depths of the Abyss" and "hitched" to the southern heavens; through this star it was possible to check whether the universe was functioning properly. This, so far as we can divine it, was the mythical and ceremonial role of the Bow of the gods.
    Thus, the only originality of the Redskins seems to have been to place the bow in the hands of a woman, and a lazy one, at that! Is this a faint echo of Ishtar, the cajoler? I would prefer to believe that the Indian storyteller had his moment of invention. There are, after all, so few in this rigidly traditional poetry!
    —
    Az íj és a nyíl folyamatosan megerősödik mint alapképek, az elmélet ívének zárókövei; mindkettő az égben található: Marduk íja, a babiloni Jupiter íja, a Kezdet költeménye által ünnepelt íj, amellyel hatalmat nyert és egyetemes rendet teremtett. Aztán megint csak az az íj, amelyet a kínai császárok kaptak trónra lépésekor. Ezzel az íjjal nem lehet nem "eltalálni" Szíriuszt, "őt" – így szól a nagy babiloni Akitu szertartás – "aki a tenger mélységeit méri".
    A csillag, a Szíriusz, számos földrajzi szélességen a bűvölet tárgya volt, és gyakran találunk homályos utalásokat a tengerrel való kapcsolatára - egészen Arisztotelészig és Pliniusig. Úgy tűnik, hogy a Szíriusz egyfajta forgópontja volt számos, az égbolt különböző régióiból húzott, egymást metsző vonalnak. A fő vonalvezetés a Szíriuszt a pólusokat összekötő, délen a Canopus-nál végződő vonalra helyezi. Ez egy másik nagyon lenyűgöző csillag, a hinduknál Yama Agastaya székhelye, a suméroknál Eridu mitikus városa, az araboknál pedig Suhayl – a Nehéz, mert a déli félteke "égi tengerének" alját jelölte. A többi együttállás a Szíriuszt az "égbolt négy sarkához", a napéjegyenlőségekhez és napfordulókhoz kötötte, amelyek a precesszió miatt az évszázadok során észrevétlenül mozogtak; az Északi-sark vonala a Nagy Medve összes csillagán sorban áthaladt, mint egy hatalmas számlap körül mozgó tű. Úgy tűnik, hogy ezeket a szögméréseket ünnepélyesen és gondosan ellenőrizték a jeles napokon és ünnepnapokon. Úgy gondolták, hogy a Szíriusz segítségével a Föld valóban "lehorgonyzott a mélység mélyén", és a déli égbolthoz "csatolták"; ezen a csillagon keresztül lehetett ellenőrizni, hogy a világegyetem megfelelően működik-e. Amennyire meg tudjuk ítélni, ez volt az istenek íjának mitikus és szertartásos szerepe.
    Úgy tűnik tehát, hogy a rézbőrűek egyetlen eredetisége az volt, hogy az íjat egy nő kezébe adták, méghozzá egy lusta nő kezébe! Ez vajon Istár, a hízelgő íjász halvány visszhangja? Én inkább azt hinném, hogy az indián mesemondónak megvolt a maga találékonysági pillanata. Hiszen olyan kevés van ebben a mereven hagyományos költészetben! ↩︎ ↩︎

  2. Lábjegyzet:
    As for omphalos, the navel, there are whole books of studies on this. It is the island of Calypso, but also Charybdis of the Odyssey, the eye of the whirlpool (Maelstrom) of Indo-European tradition, the gurges mirabilis transpiercing the world and coming out in the Land of the Blessed which, of course, is in the southern heavens at Eridu, or else the ship Argo where sleeping Kronos is king; for the Hindus, Yama Agastaya; for the Egyptians, Osiris, judge of the dead; for the Babylonians, Ea-Enki; for the Mexicans, Quetzalcoatl – and many more. This, if we are to believe Dante, is where Ulysses went astray; it is where Gilgamesh lies seeking immortality at "the confluence of the celestial rivers" .
    —
    Hogy mi az omphalos, a navel, erről egész könyvnyi tanulmány született. Ez Kalüpszó szigete, de az Odüsszeia Kharübdisze is, az indoeurópai hagyomány örvénylő szeme (Maelstrom), a világot átszelő és a Boldogok Földjén kijövő gurges mirabilis, amely természetesen a déli égbolton, Eridunál van, vagy pedig az Argo nevű hajó, ahol az alvó Kronosz a király; a hinduknál Yama Agastaya; az egyiptomiaknál Osiris, a halottak bírája; a babilóniaiaknál Ea-Enki; a mexikóiaknál Quetzalcoatl – és még sokan mások. Ha hihetünk Danténak, itt tévedt el Odüsszeusz; itt fekszik Gilgames a halhatatlanságot keresve "az égi folyók összefolyásánál". ↩︎ ↩︎

  3. Lábjegyzet:
    And what about those bits of wood in the whirlpool? This is the other whirlpool, the cosmic one, the Precession of the Equinoxes which was known even then and which, over a span of 26,000 years, establishes the Order of Time. This is where the primitive Prometheus is at home (Pramantha in the Indes), and the fires are not those of midsummer but of the passing of the equinoctal sun from one sign of the Zodiac into the next, which happens roughly every 2,400 years; the end of one "world", or era, and the beginning of the next.
    —
    És mi van azokkal a fadarabokkal az örvényben? Ez a másik örvény, a kozmikus örvény, a napéjegyenlőségek precessziója, amely már akkor is ismert volt, és amely 26000 év alatt létrehozza az Idő Rendjét. Itt van otthon az ősi Prométheusz (Pramantha az Indiában), és a tüzek nem a nyár közepének tüzei, hanem a napéjegyenlőségi Napnak az állatöv egyik jegyéből a másikba való átlépése, ami nagyjából 2400 évente történik; az egyik "világ", vagyis korszak vége és a következő kezdete. ↩︎ ↩︎

  4. Lábjegyzet:
    Jankovics Marcell több könyvében említi az állkapocsként nyíló-csukódó sziklákat, a szümplegádokat; lám Santillana is előhozakodik velük:
    To return to the door which shut like a trap, this is quite in keeping with Homer's Plangtai, the Simplegades of the Argonauts, the rocks-which-crash-together, or even further back, in the primitive vertical figuration, it could be the Ecliptic, rising and falling on the horizon in yearly cycles, the object of innumerable parallel figurations spaced out over the continents since at least the fifth millenium.
    —
    Visszatérve a csapdaként becsukódó ajtóhoz, ez teljesen összhangban van Homérosz plangtái, az argonauták szümplegádjai, a sziklák, amelyek összeomlanak, vagy még régebbre visszamenőleg, a primitív függőleges ábrázolásban, ez lehet az ekliptika, amely éves ciklusokban emelkedik és süllyed a horizonton, és amely számtalan párhuzamos ábrázolás tárgya, legalább az ötödik évezred óta a kontinenseken szétszórva. ↩︎ ↩︎

  5. Lábjegyzet:
    This is the Prometheus story in Satlo'lq. But it is much more as well. The Stag is not merely our heroic Prometheus (as described by Aeschylus and Shelley, just to get the record straight); he is Kronos, Saturn, the greatest of the earthly gods, the Cosmic Demiurge, Deus Faber. In the Hindu tradition, Kronos is called Yama and has a stag's head. This animal's head is found right through the ancient world. Now, if you care to look – only no-one ever does – in the Orphic hymns, you will find that Number 13 in the old Hermann edition is a hymn to Kronos: "O thou, almighty devourer, ever-reborn Kronos, great Aion, venerable Prometheus" – in Greek, Semnè Prometheu. Now, I did not put these words into their mouths.
    And Sophocles' Scholiast, quoting the lost sages, Polemon and Lysimachides, says that in the gardens of the Academy there was an altar dedicated to Prometheus, "first and most ancient holder of the sceptre", and to Hephaistos, "the second and younger". Now, those of us who are in the business know that Hephaistos appears as the second aspect of Saturn, or more specifically Demiurge, Deus Faber. But it is to the grim Kronos, the all-knowing, "the planner", that the Promethean prescience goes back.
    —
    Ez a Prométheusz-történet a Satlo'lq-ban. De ennél sokkal több is. A Szarvas nem pusztán a mi hős Prométheuszunk (ahogyan Aiszkhülosz és Shelley leírja, csak hogy tisztázzuk a dolgokat); ő Kronosz, Szaturnusz, a legnagyobb földi isten, a kozmikus Demiurgosz, a Deus Faber. A hindu hagyományban Kronoszt Yama-nak hívják, és szarvasfejű. Ez az állatfej az egész ókori világban megtalálható. Nos, ha valaki megnézi – csakhogy ezt soha senki nem teszi meg – az orfikus himnuszokban, akkor azt találja, hogy a régi Hermann-kiadás 13. száma egy Kronoszhoz szóló himnusz: "Ó te, mindenható falánk, örökké újjászülető Kronosz, nagy Aion, tiszteletreméltó Prométheusz" – görögül: Semnè Prométheu. Nos, ezeket a szavakat nem én adtam a szájukba.
    És Szophoklész Scholiasztja, az elveszett bölcseket, Polemónt és Lüszimakhidészt idézve, azt mondja, hogy az Akadémia kertjében volt egy oltár, amelyet Prométheusznak, "a jogar első és legősibb birtokosának", és Héphaisztosznak, "a második és fiatalabbnak" szenteltek. Nos, akik közülünk jártasak a szakmában, tudjuk, hogy Héphaisztosz a Szaturnusz második aspektusaként, pontosabban Demiurgoszként, Deus Faberként jelenik meg. De a zord Kronoszra, a mindentudóra, "a tervezőre" megy vissza a prométheuszi előrelátás. ↩︎ ↩︎