Suhurmasku

SuHur-Mas-Ku a sumér zodiákus Capricornus-nak, azaz a Baknak megfelelő csillagjegye. Ugyan az alkotó etimonokat ismerjük, nehéz kihámozni valami értelmeset belőlük.

Visszafelé haladva KU tehát nemcsak égitestet és kutyát, de teremtményt, lényt (kü = ivadékot, porontyot) is jelölhet; a piktogram alapján vízi lényt.

Megjegyzés: a székely-magyar rovásírás H betűjénél is Varga Géza a The origins of Hunnish runic writing c. könyvének 27.oldaláról való adata alapján bemutatott info szerint a sumér HA = hal szintén, mely HA = GA, Péterfai Jánosnál, ahol a delfin is előjön (igaz, Beluga miatt):

A magyar Ga tehát valójában olyan lény, amelyet kiemelünk, természetesen a vízből, és Hal. Ráadásul a Belu-Ga nem is hal, hanem fehér delfin és emlős.

Osztriga címnél is szerepelt Péterfai János azon adata, miszerint GA = hal jelentésű is lehet (érdekes, hogy ott is az anyaméh jön elő, ahogy a delfin kapcsán, dolphin címnél írottaknál is).

MAS előjött a sumér-babiloni Nagy Ikreknek fordított Mastabbagalgal névnél is: jelentése tehát mása valaminek, vagy másodikja. A piktogramja igen érdekes forma kereszt. A vitatható adatokat szolgáltató Dudás Rudolf szerint a kecske szó értelme a Kőrös-kultúra idejében MÁS-nak hangzott; (L.76), "kecskebak" pedig MÁS-NITA volt.
Ami az M-SZ vázú kecske(gida) és őz/szarvas jelentésű szavakat illeti, csokorba összeszedve lásd MISZ címnél. Magyar Adorján Csodaszarvasában tehát jól gondolja, hogy halfarkú szarvasról van inkább szó, mint kecskéről, csak hát a szarvas arrafelé délen nem volt meg, így ki kellett váltsa a kecske.

Suhur-t egy jelként adatolja Gavin White [talán nem is véletlenül, de Gyárfás Ágnesnél is volt olyan eset, hogy 4-5 betűs "gyököt" közölt], holott két alapszóból, SU-ból és HUR-ból (KUR?) áll. Suhur, ha valóban egy piktogram jelképezi, számomra a fehér szót idézi a beékelt h-val: összehúzva például szőr (ezzel a jelentéssel is adatolják sumér szótárak) vagy sűr(ű) lehetne, de valószínűbb a Suh-Ur felbontása. HUR jelentése hegy, mint KUR-nak.
Suhur valóban előjön Dudás Rudolf egyik könyvében mint haj(zat); másképpen szőr. Suhur-Ku₆ pedig egy halfajta, forrásai szerint. Nos, a piktogramot elnézve még a koronát is el tudnám képzelni, mely Szíriusszal (Tündér Ilona vára) kapcsolatba hozható lenne ugye.
Ugyanakkor a három szirom/szarv a KUS címnél álló hasonlatos ábrázolások alapján is Orionra, Orion övcsillagaira utaló lehetne.

A Gyárfás Ágnes az Ősi Gyökér 2010/1-2. sz. közölt Magyar őskutatás a szimbolikák jegyében című cikkében bemutatott, tulipán címnél közölt táblán ábrázolt tulipán is hasonló három csúcsú kialakítású és ott is elmondtam, hogy a korona címnél már volt szó váras koronák kapcsán három csúcsról.

Sőt, mivel Suhur megfelel a sacchar- címnél álló névalakoknak és ott szintén Orion és kutyájáról volt szó, ezért ismét megtaláljuk ezen kapcsolatot.
Hasonló név még a sacchar- címnél szintén említett, a szigor címnél előjövő Sihor, (ismét) Szíriuszra értve. Márpedig ezen időszakban történik vele együttállás is (de a Bak Pán is valójában ugyanígy Szíriusz neve)...Erről szarvas címnél is volt szó legutóbb:
A Suhurmasku név Suhur-Mas része nagyon hasonló a Szar-Vas összetételhez. A Bilecz Ferenc által ajánlott Szar-Bas (Nap-Fejű) formához így igen hasonló lenne a Szar-Mas. Ha ez lenne mégis Szarvas eredeti formája, akkor a Sarama és más hasonló nevek (ott említett perzsa sarmá = tél és magyar sárma = kígyóvirág) kapcsán visszatérnénk oda, amit Színia asszony mondott: hogy a hátratekintő Csudaszarvas a Nagy Kutya csillagképben keresendő [hát, azért ezt át kell értékelni]. Ahogy téli napforduló, félév és újév címnél szerepelt, Szíriusszal ugye ilyenkor együttállás történik. És itt még nincs vége. Ugyanis a Suhur formához még igen hasonló a Szíriusz egyiptomi Sihor neve (lásd Szíriusz és szigor).

Lényegében itt az ajakhangok a szó közepén szabályról van szó; *Suhur egy rontott alak.

Az is elképzelhető, hogy Suhur-Mas eredetileg szarvas majd kecskebak lett és a szóvégi KU lenne a halra (értsd: halálra és újjászületésre a téli napfordulón) utaló szócska.

Azt azért tegyük hozzá, hogy Dr. Gyárfás Ágnes az Ősi Gyökér 2005/1-2. sz. megjelent Kecskehal című cikkében csak Suhur.Mas formát közöl.

Vegyük sorra akkor az összefüggéseket. Adott Suhurmas(ku), amely szarvas, és adott a dream címnél taglalt Dar-Mah, mely szintén szarvas (úgy jön létre, mint dragon), továbbá adott a perzsa sarmá = tél, a Szíriusz ind Sarama neve, melyek mind összefüggenek, ha nem is úgy, hogy mind azonos alakként kezelendő, de a téridőbeli elrendezés (téli napforduló, Szíriusz együttállás) illetve kontextus stimmel. A Csudaszarvas agancsai között hordja a Napot. Nyilván ez a kép az, amely megjelenik Turul és Csodaszarvas cím/alcímnél és ez a kép az, amely a Napba öltözött asszony cím/alcímnél is szerepelt. Ha már asszony, tudjuk, hogy az asszony = állat (asszonyállat), azaz a Boldogasszony = Csudaszarvas, mely homlokán nem a Vénusz, hanem a Szíriusz van. Az a Szíriusz, mely téli napfordulós együttállásával és Napgyermek (Magor) szülésével adja ki Boldogasszony Bol-Dog nevét/értelmét.

Egyébiránt a delfint formázó piktogram a dolphin címnél írottakat idézi: ott szó volt anyaméhről (Nyilas-Nyílás helye) és arról, hogy Robert Brown Jr. szerint az akkádoknál is szerepel egy Makhar jelző, mely utalás erre a Makara/Suhurmasku csillagképre, bár a Delfin csillagképre is használták(!).

A KU piktogram jól jelzi, hogy itt is egy hozzákapcsolt értelemről van szó. A sumér időkben is gyakori volt már, hogy a magyar szóelemeket tetszés szerint más és más értelemmel lássák el.
Nos, GA címnél írottak szerint (mely halat is jelentene) összeáll a kép. Ott is volt szó delfinről és anyaméhről. Márpedig téridőben stimmel is: a Nyilas és Bak váltópontján bújik elő a Nap innen.

Sok esetben csillagmondai eredetűek a rontások. Jól éreztem, hogy a Suhurmasku név valahogy nemigen látszik kiadni Bakhal értelmű konstelláció/jegy nevét, hanem inkább tulajdonképpen Szarvas-Fénye, Szarma-Fénye, Szarvas-Fi (kölyök, poronty, ivadék; lásd Kü) az értelme.
És hogy lássuk az eredeti értelem hátterét, azt kell tudnunk, Magor, Makara és Makara Sankrati címnél írottak alapján, hogy nem ez volt az egyetlen eufráteszi neve a Bakhalnak. Az Enki alakjához kötött Dingir Magur cím mellett Kakkab Ma-Gur csillagképnév és más hasonló nevek kötődnek a Bakhalhoz. Az is megerősíti elképzelésünket, hogy a MAS piktogramjában ott a négyzet a kereszttel. Bobula Ida The Great Stag című dolgozatában (magyar fordításában) is írja:

Úgy tűnik, a Zodiákus volt a témája a sumér kori elméleteknek – talán pre-sumér asztrológusoknak. A Közel-Kelet korai művészetében mindenhol szarvas állatokat találunk – őzet, szarvast, kecskét – akik a szarvaik között hordják a Napkorongot vagy a szimbólumát, ami lehet egy négyzet, vagy egyenlőszárú kereszt vagy épp egy nap-madár, mint a sas^[1].

Hogy írta Artemisz címnél Huszka József? "Ornamentikánk szarvasa egyenesen Ázsiából hozott Istár-Asztarté-Artemisz-jelkép. Az egyenlőszárú kereszt, a hold és a szarvas a vadászat istennőjének kísérője...a régi népeknél, Ázsia nyugati felén..."

Amikor a Nap feltűnik a mennyei szarvas szarvai között – téli napforduló – a tél elmúlik, a Nap visszanyeri korábbi erejét, a nappalok egyre hosszabbak, egy új ciklus, új év kezdődik. A korongnak vagy a madárnak a szarvak közt a Nagy Szarvast kellett jelképeznie aki visszahozza a Napot a szarvai között.
A téli sötétség megsemmisítése és a Nap visszaszerzése kellett, hogy jelentse a lehető legnagyobb szolgálatot egy többé-kevésbé primitív emberi társadalomnak. Nem csoda, hogy a jótevő kultusza fennmaradt ilyen sokáig.

Sugar és sacchar- címnél hasonló neveket láttunk még (az ott írottak alapján gondolható igazán, hogy a suhur- előtag szúr/szár/szar kell legyen). De hasonló a door címnél előjövő csuvas śăvar = száj szó is, márpedig a fent is említett Makara címnél volt szó szanszkrit száj jelentésű szóról, hisz az a száj nem más, mint nyílás = Nyilas (igaz, száj címnél írottak szerint a száj lehet a nyári napforduló helyére utaló is). És hogy ezen szavak lehetnek köthetők még akár a (door címnél taglalt) analógiával az indo-iráni nyelvek *csahar = négy (lásd CSÁR) jelentésű szavaihoz (mert valójában négy fordulópont illetve kapu van és Enki-Ea jele is négyzet volt), nem tudni, de egyszer minden kiderül.
A bakhal-képzet a Skorpió csillagképet Szarvassal kitűnő módon azonosítani képes...

Iain Forbes...

...a LastoftheDruids című oldalról való anyaga szerint később olyannyira elterjedt, hogy a pikt ideográfiában is szerepel. Ha már Makara címről ide utaltam és nem Bak csillagképhez, anyaga kerüljön ide:

This symbol, which appears on stones more than fifty times, resembles no known animal and therefore most likely represents some sort of mythological creature.
The symbols are surprisingly uniform across Pictland, exhibiting the same or a very similar set of features. There are a number of these features that stand out. Firstly, the legs do not end in well defined feet or paws, there is no evidence of claws, but rather they end in swirling patterns; clearly this is no ordinary animal. Indeed, the swirling patterns terminating the feet, might suggest that this animal is nebulous in nature, perhaps blown along cloud-like by the wind. The second feature that stands out is the 'hornʼ or 'crestʼ that in most of the examples typically curls back from the top of the head. This bears no obvious resemblance to any trait of any native animal. It could represent a single horn, or perhaps a mane-like structure. However there are some examples of Pictish beasts where this feature clearly arises not from the top of the head but from the side, in approximately the same place as one might expect horns to appear on other animals, suggesting that this is more likely to be a horn-like structure, although highly stylised. Thirdly, the shape of the head and snout are quite distinctive and has given rise to the description of the symbol as an 'elephantʼ although, unlike an elephant, the snout clearly has a mouth incorporated within it.
It has been suggested that the Pictish beast is some sort of aquatic creature, and primarily because of the shape of the snout, a dolphin, or dolphin-like beast. As we have seen before, a Dolphin constellation is actually present in the night sky (Delphinus). However, only the head would seem to bear even a passing resemblance to that of a dolphin.
Another fascinating explanation is that this obviously mythological animal represents an aquatic spirit. This idea is based on the possibility that legends have percolated down from the Picts to modern Scotland as tales of water spirits, or kelpies, perhaps even giving rise to the legend of the Loch Ness monster.

Perhaps the most intriguing connection however requires an examination of the symbolism of one of the classical signs of the zodiac; Capricorn. In the book I discuss the possibility that the 'beastʼ symbol on the obviously Christian Shandwick stone could well be associated with the winter solstice, and therefore Christmas in a Christian context. This possibility arises from a carved scene immediately below the 'Beastʼ which may constitute a celestial calendar. In this context, the likeliest candidate for the 'Beastʼ is the constellation of Capricorn. However the imagery of the classical representations of this zodiacal sign does not match particularly well with the beast symbol. It is now pertinent to revisit the notion that the beast might represent the constellation of Capricorn.
That Capricorn is represented by a goat, is a modern invention. This sign of the zodiac is actually a 'sea-goatʼ, classically portrayed by the Greeks, Romans, Assyrians, and Egyptians, as having the head and front legs of a goat, and the tail of a fish. The constellation of Capricorn occupies that portion of the night sky associated with water and therefore has an aquatic aspect to it. While a sea-goat would seem a long way conceptually from the beast, there is a fascinating connection. The Indian zodiac also has its own version of Capricorn, which shares little in common with the goat-fish, but bears more than a passing resemblance to the 'beastʼ. This creature is the fearsome 'Makara', which like the western Capricorn is aquatic, but is considerably more sinister. Depictions vary considerably, but at its most simplistic it is shown with the head of an elephant and the body of a crocodile, sometimes with the tail of a peacock. A number of older carvings show the head as rounded like an elephant, but with a long snout, which like the Pictish 'beastʼ incorporates a mouth. In the case of the 'Makaraʼ the mouth is armed with sharp teeth. The creatureʼs legs vary considerably and can resemble those of a lion, a crocodile, or an elephant. In some cases the body ends in a flourish of ethereal swirls, which like the nebulous terminations on the 'beastʼ may emphasise that this is a supernatural creature. In mythology, the Makara seems to have both an aquatic and sky aspect, being associated with rivers and pools (in a similar way to the kelpie), but was also ridden through the air by Varuna who is both a sky god and a god of the ocean. Although there are obvious differences between this Indian creature and the Pictish symbol, there are a number of features that the Makara, and the 'beastʼ seem to share, perhaps most obviously the long snout and rounded head. In some of the images and sculptures of the Makara, the upper portion of the snout (despite the incorporation of the mouth) is reminiscent of the elephantʼs trunk with its bands of muscular tissue that allow the animal to articulate the structure. However, in common with depictions of the Pictish beast, the length of the Makaraʼs snout varies and can be quite a bit shorter than one would expect to see on an elephant, and the tip seems also to end in a tight curl. Examination of the beast found on the Shandwick stone reveals that the upper portion of the snout also ends in a tight curl. Clearly, the 'beastʼ does not have any defined feet, whereas most examples of the Makara do indeed have feet, although these vary considerably; some Makara have four and some two, ending with a swirling tail. The two-dimensional Pictish 'beastʼ appears to be four legged with a rather simple tail, although both legs and feet end in a swirling pattern suggesting it is of supernatural origin. Some Makara also exhibit a small beard-like feature below the lower jaw, reminiscent of the goat-like western Capricorn, and in addition has a crest on its head, reminding us of both the beastʼs crest and the horns of Capricorn (that typically sweep backwards in the same manner as the Pictish beastʼs crest).

A further connection can be made between the beast and the Makara, if we consider the possibility that the beast could well be representing on the Shandwick stone, not only the constellation of Capricorn but the winter solstice and by default the Nativity. In India, the winter solstice festival is referred to as 'Makar Sankrantiʼ and marks the day the Sun enters the sign of Capricorn. It is seen as highly significant, symbolising the dawn of a new day for the gods (a year was said equivalent to a day and a night to the gods in Hindu tradition). This to the Hindus also marks the point in time where the Sun begins it journey northwards again and the turning point in the year. Today it is celebrated, not at the solstice, but on or around the 15 January. In AD 700 we find that, due to precession, the Sun would have already traversed much of Capricorn by this date. In effect, Makar Sankranti would be expected to have started on the 25 December; Christmas Day. If the Makara and the Pictish beast both represent Capricorn, then this would seem to reinforce the theory that the Shandwick stone is proclaiming the Nativity, using a long forgotten symbol for mid-winter; the constellation Capricorn. The month prior to this event in India is seen as very inauspicious, by contrast Makar Sankranti is seen as highly auspicious; perhaps too the Picts regarded the 25 December in the same way, a state of mind that would be very useful to the church as it gradually imposed Christianity on the population. What better symbolism for the Nativity than a proclamation of the dawn of a highly auspicious period of time?

If the 'beastʼ really does equate to the Makara of India, then the mythology of the Makara, a monster that drags people or even other mythical creatures into his watery lair, might find parallels in tales that have survived in Scotland from Pictish times. As previously mentioned, the most obvious tales are those of the kelpies, or water horses, that are associated with specific Scottish lochs. Like the Makara in legend, they too lie in wait, ambushing their victims and dragging them into the depths. It is perhaps also pertinent to mention that a common translation of the word Makara is 'water horseʼ . Viewing the kelpie as a Makara-like mythological figure also helps to explain one of Scotlandʼs most famous tourist attractions; Nessie. This legendary monster is not, contrary to many peoples belief a modern invention, but has a well attested mythology going back to the age of the Picts. St Columba, who is credited with bringing Christianity to the northern Picts, was travelling through Pictland in AD 565. On reaching Loch Ness he saved a man from a water monster, banishing the creature with his staff. The Loch has been inextricably linked with a monster, or as some locals prefer, a kelpie, ever since. Perhaps, in a mirror to Hindu tales of the Makara, the Picts originally had a myth or legend linking such a monster to the Loch, a monster that was stopped in the process of drowning a person by divine intervention. Maybe this intervention originally took the form of a Pictish god interceding directly as Vishnu is credited with doing in Indian Makara mythology, but this myth was later 'appropriatedʼ by Columbaʼs biographer Adamnan as a miracle by the Christian missionary in order to boost his status.
A story relating to the banishment of a monster in the process of drowning a righteous man, is transformed into a story where the monster is banished by the power of Christ through his servant St Columba.

There is one more piece of visual evidence that to say the least is startling and is not easy to explain unless the Pictish beast symbol is indeed the Makara. If we return to the fine example of the beast on the Shandwick stone and take another look at the head and snout, as we have previously noted, that there appears to be some resemblance to the Makara. There is the rounded elephant-like head, the crest, the long snout and the end of the upper jaw appearing to end in small swirl reminiscent of some of the older Makara carvings. However we must remember that the Shandwick stone has been badly weathered in the past after many years of exposure to the salt air of the North Sea. The question is then; are there any features that were apparent in the past that have faded with time that back up the growing evidence that the Pictish beast and the Hindu Makara are one and the same? There are early drawings and photographs from the late nineteenth and early twentieth century of the Shandwick beast that appear to show more detail than is apparent today. These clearly show that the beastʼs snout bears all the same hallmarks of the Makaraʼs trunk, with the classic muscular banded features of a typical elephantʼs trunk. Traces of this banding can just be made out in the picture above.
Amazingly this was an integral feature of the 'beastʼ symbol displayed on a stone in northern Scotland and created in the so-called 'Dark Agesʼ. The trunk of the Pictish beast does not just vaguely or accidently incorporate some trunk-like features, but it would appear that an elephantine resemblance may have been deliberately sought, in much the same way as in the depictions of the Makara. Both the Hindu and Pictish sculptors however are also obviously aware at the same time that this is not an elephant, and appear to have a very clear, similar and well defined creature in mind. We can therefore say with increased authority, that both the Pictish symbol and the Indian version of Capricorn both display the same bizarre and almost identical snout-like feature, which is modified in both cases by shortening, curled tightly at the end and incorporating a mouth. How this incredible similarity could possibly come about, creates more questions than it answers, questions that probe the very relationship in space and time between the Celts of north western Europe and the Hindus of India. Whilst the Makara represents the whole of Capricorn in Indian solar astrology, the equivalent nakshatra in Vedic Lunar astrology is represented by the front portion of the constellation; the 'elephantʼs trunkʼ . We therefore have the possibility that the beast could either be equivalent to the entire constellation or solar zodiacal sign of Capricorn or a Pictish version of the much smaller lunar nakshatra; Uttarashadha.

—

Ez a szimbólum, amely több mint ötvenszer jelenik meg a köveken, nem hasonlít semmilyen ismert állatra, ezért valószínűleg valamilyen mitológiai lényt ábrázol.

A szimbólumok meglepően egységesek Pictland-szerte, azonos vagy nagyon hasonló vonásokat mutatnak. Ezek közül több is kiemelkedik. Először is, a lábak nem végződnek jól körülhatárolt lábakban vagy mancsokban, nincs nyoma karmoknak, hanem inkább kavargó mintázatban végződnek; egyértelműen nem egy közönséges állatról van szó. Sőt, a lábakat lezáró örvénylő minták arra utalhatnak, hogy ez az állat ködös természetű, talán a szél fújja felhőszerűen. A második kiemelkedő jellegzetesség a "szarv" vagy "taréj", amely a legtöbb példán jellemzően a fej tetejéről görbül hátra. Ez nem mutat nyilvánvaló hasonlóságot egyetlen őshonos állat bármely tulajdonságával sem. Jelenthet egyetlen szarvat, vagy esetleg egy sörényszerű szerkezetet. Van azonban néhány példa pikt állatra, ahol ez a vonás egyértelműen nem a fej tetejéről, hanem oldalról emelkedik ki, nagyjából ugyanazon a helyen, ahol más állatokon szarvak megjelenését várnánk, ami arra utal, hogy ez inkább egy szarvszerű, bár erősen stilizált szerkezet. Harmadszor, a fej és az ormány alakja meglehetősen jellegzetes, és ez adott okot arra, hogy a szimbólumot "elefántként" írják le, bár az elefánttól eltérően az ormánynak egyértelműen van egy szája.
Azt feltételezik, hogy a pikt állat valamilyen vízi lény, és elsősorban az ormány formája miatt delfin vagy delfinszerű állat. Mint már korábban láttuk, az éjszakai égbolton valóban jelen van egy delfin csillagkép (Delphinus). Azonban csak a feje tűnik úgy, hogy akár csak futó hasonlóságot mutatna egy delfinével.
Egy másik lenyűgöző magyarázat szerint ez a nyilvánvalóan mitológiai állat egy vízi szellemet képvisel. Ez az elképzelés azon a lehetőségen alapul, hogy a legendák a piktektől a modern Skóciáig a vízi szellemekről, vagy kelpikről szóló történetekként terjedtek el, és talán még a Loch Ness-i szörny legendája is innen ered.

Talán a legérdekesebb kapcsolat azonban az egyik klasszikus állatövi jegy, a Bak szimbolikájának vizsgálatát igényli. A könyvben megvitatom annak lehetőségét, hogy a nyilvánvalóan keresztény Shandwick kövén látható "állat" szimbólum a téli napfordulóhoz, és így keresztény kontextusban a karácsonyhoz is kapcsolódhat. Ez a lehetőség a közvetlenül a "fenevad" alatt található faragott jelenetből adódik, amely egy égi naptárat ábrázolhat. Ebben az összefüggésben a "fenevad" legvalószínűbb jelöltje a Bak csillagkép. Az állatövi jegy klasszikus ábrázolásainak képi világa azonban nem igazán illik össze a fenevad szimbólummal. Ezért helyénvaló újra megvizsgálni azt az elképzelést, hogy a fenevad a Bak csillagképet jelképezheti.
Az, hogy a Bakot egy kecskebak ábrázolja, modern találmány. Ez az állatövi jegy valójában egy "tengeri kecske", amelyet a görögök, rómaiak, asszírok és egyiptomiak klasszikusan úgy ábrázoltak, hogy a feje és az elülső lábai egy kecske, a farka pedig egy halé. A Bak csillagkép az éjszakai égboltnak azt a részét foglalja el, amely a vízzel kapcsolatos, ezért vízi aspektusú. Bár a tengeri kecske fogalmilag távolinak tűnik a fenevadtól, mégis van egy lenyűgöző kapcsolat. Az indiai állatövnek is megvan a maga Bak-változata, amely kevés közös vonást mutat a kecske-halakkal, de több mint futó hasonlóságot mutat a "fenevaddal". Ez a lény a félelmetes 'Makara'', amely a nyugati Bakhoz hasonlóan vízi, de lényegesen baljósabb. Az ábrázolások igen változatosak, de a legegyszerűbbek szerint elefántfejjel és krokodiltesttel ábrázolják, néha pávafarkkal. Számos régebbi faragványon a fej az elefánthoz hasonlóan kerekded, de hosszú orral rendelkezik, amely a pikt "szörnyeteghez" hasonlóan szájat is tartalmaz. A 'Makaraʼ esetében a száj éles fogakkal van ellátva. A lény lábai igen változatosak, és hasonlíthatnak az oroszlán, a krokodil vagy az elefánt lábaira. Egyes esetekben a test éteri örvényekből álló díszes végződésben végződik, amely a "bestia" ködös végződéséhez hasonlóan azt hangsúlyozhatja, hogy természetfeletti lényről van szó. A mitológiában úgy tűnik, hogy a Makara egyszerre rendelkezik vízi és égi aspektussal, mivel a folyókhoz és medencékhez kötődik (a kelpie-hez hasonlóan), de a levegőben is lovagolt rajta Varuna, aki egyszerre az ég és az óceán istene. Bár nyilvánvaló különbségek vannak az indiai lény és a pikt szimbólum között, a Makara és a "fenevad" számos közös vonást mutat, talán a legnyilvánvalóbb a hosszú orr és a lekerekített fej. A Makara néhány képén és szobrán az ormány felső része (a száj beépítése ellenére) az elefánt ormányára emlékeztet az izomszövetek sávjaival, amelyek lehetővé teszik az állat számára a szerkezet artikulálását. A piktikus állat ábrázolásaihoz hasonlóan azonban a Makara ormányának hossza változó, és jóval rövidebb lehet, mint amit egy elefánton látni vélnénk, és úgy tűnik, hogy a hegye is szoros görbületben végződik. A shandwicki kövön talált állat vizsgálata azt mutatja, hogy az ormány felső része szintén szoros görbületben végződik. Egyértelmű, hogy a "fenevadnak" nincsenek határozott lábai, míg a Makara legtöbb példányának valóban vannak lábai, bár ezek jelentősen változnak; egyes Makaráknak négy, másoknak kettő, és egy kanyargó farokkal végződnek. A kétdimenziós pikt "fenevad" négylábúnak tűnik, meglehetősen egyszerű farokkal, bár mind a lábak, mind a lábak örvénylő mintázatban végződnek, ami természetfeletti eredetre utal. Néhány makara az alsó állkapocs alatt egy kis szakállszerűséget is mutat, amely a kecskefélékre emlékeztető nyugati Bakra, és emellett a fején egy taréj is található, amely emlékeztet mind a vadállat taréjára, mind a Bak szarvaira (amelyek jellemzően ugyanúgy hátrafelé ívelnek, mint a pikt állat tarajának szarvai).

További kapcsolat állhat fenn a fenevad és a Makara között, ha figyelembe vesszük annak lehetőségét, hogy a fenevad a Shandwick-kőre nem csak a Bak csillagképet, hanem a téli napfordulót és ezzel együtt a születésnapot is ábrázolhatja. Indiában a téli napforduló ünnepét "Makar Sankranti"-nak nevezik, és azt a napot jelöli, amikor a Nap belép a Bak jegyébe. Ezt a napot rendkívül jelentősnek tartják, mivel az istenek számára egy új nap kezdetét szimbolizálja (a hindu hagyomány szerint egy év egy nappal és egy éjszakával egyenértékű az istenek számára). A hinduk számára ez az időpont jelzi azt is, amikor a Nap ismét észak felé veszi útját, és az év fordulópontját. Ma már nem a napforduló idején, hanem január 15-én vagy annak környékén ünneplik. Kr. u. 700-ban a precesszió miatt a Nap a Bak nagy részét már átutazta erre az időpontra. A Makar Sankranti tehát várhatóan december 25-én, azaz karácsony napján kezdődött. Ha a Makara és a pikt állat egyaránt a Bakot jelképezi, akkor ez megerősíti azt az elméletet, hogy a Shandwick-kő a születésnapot hirdeti, a tél közepének egy rég elfeledett szimbólumát, a Bak csillagképet használva. Az ezt az eseményt megelőző hónapot Indiában nagyon kedvezőtlennek tartják, ezzel szemben a Makar Sankrantit rendkívül kedvezőnek; talán a piktek is ugyanígy tekintettek december 25-re, amely lelkiállapot nagyon hasznos lehetett az egyház számára, amikor fokozatosan ráerőltette a kereszténységet a lakosságra. Mi lehetne jobb szimbolika a Születésnaphoz, mint egy rendkívül kedvező időszak hajnalának meghirdetése?

Ha a "szörnyeteg" valóban az indiai Makarával azonos, akkor a Makara mitológiája - egy szörny, amely embereket vagy akár más mitikus lényeket is magával ránt a vizes barlangjába - párhuzamot mutathat a Skóciában a pikt időkből fennmaradt mesékben. Mint korábban említettük, a legnyilvánvalóbbak a kelpiekről, vagyis a vízi lovakról szóló mesék, amelyek bizonyos skót tóhoz kapcsolódnak. Akárcsak a legendában szereplő Makara, ők is lesben állnak, lesből támadnak áldozatukra, és a mélybe rántják őket. Talán azt is helyénvaló megemlíteni, hogy a Makara szó általános fordítása "víziló". Ha a kelpie-t Makara-szerű mitológiai alaknak tekintjük, az segít megmagyarázni Skócia egyik leghíresebb turisztikai látványosságát, Nessie-t is. Ez a legendás szörnyeteg sokak hiedelmével ellentétben nem modern kitaláció, hanem a piktek koráig visszanyúló, jól bizonyított mitológiája van. Szent Columba, akinek tulajdonítják, hogy ő hozta el a kereszténységet az északi pikteknek, Kr. u. 565-ben utazott át Pictlandon. Loch Nessbe érve megmentett egy embert egy vízi szörnyetegtől, és botjával elűzte a lényt. A Loch azóta is elválaszthatatlanul összekapcsolódik a szörnyeteggel, vagy ahogy egyes helyiek jobban szeretik, a kelpie-vel. Talán a Makaráról szóló hindu mesék tükrében a pikteknél is volt eredetileg egy mítosz vagy legenda, amely egy ilyen szörnyeteget kapcsolt a Lochhoz, egy szörnyeteget, amelyet isteni beavatkozással megállítottak, amikor éppen egy embert akartak megfojtani. Lehet, hogy ez a beavatkozás eredetileg egy pikt isten közvetlen közbenjárásának formáját öltötte, ahogyan Vishnunak tulajdonítják az indiai Makara-mitológiában, de ezt a mítoszt később Columba életrajzírója, Adamnan "kisajátította", mint a keresztény misszionárius által tett csodát, hogy növelje a státuszát.
Egy történetet, amely egy szörny elűzéséről szól, amely éppen egy igaz embert akart megfojtani, átalakítottak egy olyan történetté, amelyben a szörnyet Krisztus ereje által, Szent Columba szolgáján keresztül elűzi a szörnyet.

Van még egy vizuális bizonyíték, amely enyhén szólva is megdöbbentő, és nem könnyű megmagyarázni, hacsak a pikt állat szimbólum valóban nem a Makara. Ha visszatérünk a shandwicki kövön lévő állat szép példájához, és még egyszer megnézzük a fejet és az ormányt, ahogyan azt már korábban megjegyeztük, hogy úgy tűnik, hogy van némi hasonlóság a Makarával. Ott van a lekerekített elefántszerű fej, a taréj, a hosszú ormány és a felső állkapocs vége, amely úgy tűnik, hogy kis örvényben végződik, ami emlékeztet néhány régebbi makarai faragványra. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a shandwicki kő a múltban erősen megkopott, miután sok éven át ki volt téve az Északi-tenger sós levegőjének. A kérdés tehát az, hogy vannak-e olyan, a múltban látható, de az idő múlásával elhalványult vonások, amelyek alátámasztják az egyre erősödő bizonyítékot, hogy a pikt állat és a hindu Makara egy és ugyanaz? Vannak korai rajzok és fényképek a XIX. század végéről és a XX. század elejéről a shandwicki fenevadról, amelyeken a jelek szerint több részlet látható, mint a ma látható. Ezek egyértelműen mutatják, hogy a vadállat ormánya a Makara ormányának minden jellegzetességét magán viseli, a tipikus elefánt ormányának klasszikus, izmos, sávos vonásaival. Ennek a sávozásnak a nyomai éppen csak kivehetők a fenti képen.
Meglepő módon ez az úgynevezett "sötét középkorban" készült, Észak-Skóciában egy kövön látható "vadállat" szimbólum szerves része volt. A pikt vadállat ormánya nem csak homályosan vagy véletlenül tartalmaz ormányszerű vonásokat, hanem úgy tűnik, hogy szándékosan törekedtek az elefántszerű hasonlóságra, hasonlóan a Makara ábrázolásaihoz. Mind a hindu, mind a pikt szobrászok azonban nyilvánvalóan egyidejűleg tisztában vannak azzal, hogy ez nem elefánt, és úgy tűnik, hogy egy nagyon világos, hasonló és jól körülhatárolt lényt tartanak szem előtt. Ezért fokozott tekintéllyel állíthatjuk, hogy mind a pikt szimbólum, mind a Bak indiai változata ugyanazt a bizarr és szinte azonos ormányszerű vonást mutatja, amely mindkét esetben megrövidüléssel, a végén szorosra görbülve és szájat beépítve módosul. Hogy ez a hihetetlen hasonlóság hogyan jöhetett létre, több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, olyan kérdéseket, amelyek magát az északnyugat-európai kelták és az indiai hinduk közötti térbeli és időbeli kapcsolatot vizsgálják. Míg a Makara az indiai napasztrológiában a Bak egészét jelképezi, addig a védikus holdasztrológiában a megfelelő nakshatrát a csillagkép elülső része, az "elefánt ormánya" képviseli. Ezért fennáll annak a lehetősége, hogy a fenevad vagy a Bak teljes csillagképének vagy napszaki állatövi jegyének felel meg, vagy a sokkal kisebb holdi nakshatra pikt változata; Uttarashadha.

Gavin White Babylonian Star Lore...

...című könyvében amit ír róla:

THE POST-WINTER SOLSTICE PERIOD

Unlike the familiar calendar system that commences in the spring, the symbolic cycle embodied in the stars makes most sense when you start and end with the winter solstice. When the longest night is celebrated, the sun's power is at its weakest and it has reached its lowest and most southerly station in the heavens. But the crucial turning point has been attained and from this time onwards the sun's light and power increase day by day. The period following on from the winter solstice thus celebrates the rebirth of the sun from the waters of chaos and the re-emergence of life, in all its manifold forms, from the realm of darkness and death.
As mythical symbols, the Horse and Stag both represent the rebirth of the sun. This is most clearly seen in the mythology of the horse, whose principle mythic duty was to pull the chariot of the sun. The solar chariot ultimately governs the three major cycles of time recognised in myth – the rising of the chariot announces the dawn of each and every day, its annual rising after mid-winter ushers in the New Year, and in terms of the whole cycle of creation its rising celebrates the original birth of the sun from the primordial waters of chaos. The Horse was probably chosen for this exalted role because of its speed and its shimmering mane, which was thought to represent radiating beams of sunlight.
The Stag is, in many respects, a very similar symbol to the Horse; it too has an age-old association to the sun and fire, and like the horse's mane the stag's horns also represent rays of sunlight. The annual renewal of its horns further predisposes it to be a symbol of rebirth, and in the form of the reindeer sledge of Father Christmas, the Stag is still honoured to this day as the symbol of the sun's wintertime passage. As symbols of solar rebirth the Horse and the Stag are thus very appropriate symbols to find at the very start of the stellar calendar.
The same theme of solar rebirth is expressed in a somewhat different form in the adjacent constellations known as Anunitum, the Swallow and the Field. These star figures together constitute a vivid depiction of the 'myth of the Syrian goddess', which can be thought of as the master-myth of this season. The myth runs as follows – two fish found an enormous egg floating in the depths of the river Euphrates, the fish guided the egg up from the watery depths of the river and rolled it onto dry land, where a dove appeared and started to brood it. In due time, the Syrian goddess herself was born from the egg. On account of this myth, fish and birds were held to be particularly sacred to the Syrian goddess. The star-map indicates that the setting of this myth and its participants are not, in fact, of this earth, but are to be found in the heavens. What is of pivotal importance is the identity of the 'river Euphrates'. Apart from the earthly river, the 'Euphrates' can also be found on the star-map where it is closely associated with the watery outflow joined to the Swallow. This heavenly river actually runs parallel to the course of the ecliptic (represented by the dotted line on the main map) and now that this fact is established, the action of the fish can be better understood – they escort the sun (the mythical egg) from its lowest point at the solstice and guide it onto its ascending path that leads towards the spring and 'dry land', which is represented on the star-map by the constellation of the Field. The myth as a whole can now be understood as an image of time that has guided us from the darkness of winter to the beginning of spring.
Continuing the watery theme we next encounter the Babylonian equivalents to Capricorn and Aquarius, known as the Goatfish and the Great One. The compound nature of the Goatfish is best understood in terms of the symbolism that we have already examined. In short, I would argue that it is essentially a combination of the Stag and the Fish – the Stag representing the renewal of the sun's power at midwinter, while the Fish acts as a guardian to the nascent sun and guides it upon the first stages of its ascending path.
The watery symbolism continues in the figure known as the Great One, the Babylonian name for our Aquarius. As a seasonal symbol, the Great One with his overflowing vases symbolises the increased rains and floods of winter and early spring. Along with the constellation of the Field, which represents a plot of arable land, the Great One can be thought of as the 'Irrigator' – as the rising of these constellations mark the season when the ripening barley is irrigated before the springtime harvest. Although the precise location of the Swine is still a matter of debate, it is very likely that his star is to be found in the rebirth sector of the star-map as it is attributed to the god Damu, whose name can be translated as the 'child'. Mythic texts portray Damu as one of the dying gods, closely related to Dumuzi, who vanished from the earth and was mourned by his mother and sister. Like all the dying gods he does eventually return to the earth – and true to form, myths speak of him escaping from the underworld via a river. All in all, the symbolism of the constellations that rise after the winter solstice concur in depicting a time when the sun re-emerges from the darkness of winter and starts its ascent into the heavens. Similarly, in the unfolding lifecycle of the dying god, Damu (the 'Child'), escapes from the underworld and starts to make his way back to the upper worlds. The image of the child escaping the underworld, and of the nascent sun dwelling within the waters, can also be interpreted in human terms as the foetus dwelling within the creative waters of the womb. The multitude of images all relate one essential truth – that life, in all its myriad forms, takes shape within the creative waters.

—

A TÉLI NAPFORDULÓ UTÁNI IDŐSZAK

Az ismert naptárrendszerrel ellentétben, amely tavasszal kezdődik, a csillagokban megtestesülő szimbolikus ciklusnak akkor van a legtöbb értelme, ha a téli napfordulóval kezdjük és fejezzük be. Amikor a leghosszabb éjszakát ünnepeljük, a Nap ereje a leggyengébb, és elérte legalacsonyabb és legdélebbi állomását az égbolton. A döntő fordulópont azonban elérkezett, és ettől kezdve a Nap fénye és ereje napról napra növekszik. A téli napfordulót követő időszak így a Napnak a káosz vizéből való újjászületését és az életnek a sötétség és a halál birodalmából való újbóli megjelenését ünnepli, annak minden sokféle formájában.
Mint mitikus szimbólumok, a Ló és a Szarvas egyaránt a Nap újjászületését jelképezi. Ez a legvilágosabban a ló mitológiájában látható, amelynek fő mitikus feladata az volt, hogy a Nap szekerét húzza. A napszekér végső soron a mítoszokban felismert három nagy időciklust irányítja - a szekér felemelkedése minden egyes nap hajnalát jelenti, a tél közepe utáni éves felemelkedése az új évet vezeti be, és a teremtés teljes ciklusát tekintve a felemelkedése a Napnak a káosz ősvizéből való eredeti születését ünnepli. A lovat valószínűleg gyorsasága és csillogó sörénye miatt választották erre a magasztos szerepre, amelyről úgy gondolták, hogy a napfény sugárzó sugarát jelképezi.
A szarvas sok tekintetben nagyon hasonló szimbólum, mint a ló; ősi kapcsolat fűzi a naphoz és a tűzhöz, és a ló sörényéhez hasonlóan a szarvas szarvai is a napsugarakat jelképezik. Szarvainak évenkénti megújulása még inkább az újjászületés szimbólumává teszi, és a szarvas a Télapó rénszarvas szánjának formájában a mai napig a Nap téli átvonulásának jelképeként tisztelik. A Ló és a Szarvas mint a nap újjászületésének szimbólumai tehát nagyon is alkalmasak arra, hogy a csillagászati naptár legelején találjuk őket.
Ugyanez a napújjászületés témája némileg más formában jelenik meg a szomszédos Anunitum, a Fecske és a Mező nevű csillagképekben. Ezek a csillagfigurák együttesen a "szíriai istennő mítoszának" eleven ábrázolását alkotják, amelyet az évszak főmítoszának tekinthetünk. A mítosz a következőképpen hangzik: két hal egy hatalmas tojást talált az Eufrátesz folyó mélyén úszva, a halak felhúzták a tojást a folyó vizes mélységéből, és a szárazföldre gurították, ahol megjelent egy galamb, és elkezdte költögetni. Idővel maga a szíriai istennő született a tojásból. E mítosz miatt a halakat és a madarakat különösen szentnek tartották a szíriai istennő számára. A csillagtérkép azt mutatja, hogy e mítosz helyszíne és szereplői valójában nem e földi, hanem az égbolton találhatók. Ami kulcsfontosságú, az az "Eufrátesz folyó" azonossága. A földi folyón kívül az "Eufrátesz" a csillagtérképen is megtalálható, ahol szorosan kapcsolódik a Fecskéhez csatlakozó vízi kiáradáshoz. Ez az égi folyó valójában az ekliptika menetével párhuzamosan fut (a főtérképen a szaggatott vonal ábrázolja), és most, hogy ez a tény megállapítást nyert, jobban megérthető a halak tevékenysége - elkísérik a Napot (a mitikus tojást) a napforduló idején a legmélyebb pontjáról, és a felfelé vezető útjára terelik, amely a forrás és a "szárazföld" felé vezet, amelyet a csillagtérképen a Mező csillagkép ábrázol. A mítosz egésze most már úgy értelmezhető, mint az idő képe, amely a tél sötétségéből a tavasz kezdetéig vezetett bennünket.
Folytatva a vizes témát, legközelebb a Bak és a Vízöntő babiloni megfelelőivel, a Kecskehallal és a Gula-val találkozunk. A Kecskehal összetett jellege a már vizsgált szimbolika szempontjából érthető meg a legjobban. Röviden, azt állítom, hogy lényegében a Szarvas és a Hal kombinációja - a Szarvas a Nap erejének tél közepén történő megújulását jelképezi, míg a Hal a születő Nap őrzőjeként működik, és vezeti azt a felemelkedő útjának első szakaszaiban.
A vizes szimbolika a Gula néven ismert alakban folytatódik, amely a mi Vízöntőnk babiloni neve. Évszakos szimbólumként Gula a túlcsorduló vázáival a tél és a kora tavasz megnövekedett esőit és áradásait jelképezi. A szántóföldet jelképező Mező csillagképpel együtt a Gula-ra úgy is gondolhatunk, mint az "öntözőre" - mivel e csillagképek felemelkedése azt az időszakot jelzi, amikor az érő árpát a tavaszi aratás előtt megöntözik. Bár a Disznó pontos helye még mindig vita tárgyát képezi, nagyon valószínű, hogy csillaga a csillagtérkép újjászületési szektorában található, mivel Damu istennek tulajdonítják, akinek neve 'gyermek'-ként fordítható. A mitikus szövegek Damut a haldokló istenek egyikeként ábrázolják, aki szoros rokonságban áll Dumuzival, aki eltűnt a földről, és akit anyja és nővére gyászolt. Mint minden haldokló isten, végül ő is visszatér a földre - és a mítoszok szerint a mítoszok szerint egy folyón keresztül menekül az alvilágból. Mindent egybevetve, a téli napforduló után felbukkanó csillagképek szimbolikája egybecseng abban, hogy azt az időszakot ábrázolja, amikor a Nap újra felemelkedik a téli sötétségből, és megkezdi felemelkedését az égbe. Hasonlóképpen, a haldokló isten, Damu (a "Gyermek") kibontakozó életciklusában Damu kiszabadul az alvilágból, és elindul vissza a felső világokba. Az alvilágból menekülő gyermek és a vízben lakó születő Nap képe emberi nyelven úgy is értelmezhető, mint az anyaméh teremtő vizében lakó magzat. A képek sokasága mind egyetlen alapvető igazságra utal - arra, hogy az élet, annak minden számtalan formájában, a teremtő vizekben ölt alakot.

• A "Great One" fordításában Gula nevét adom, mert a szakirodalom tévesen GAL = Nagy (Ő) értelemben veszi.

THE GOATFISH

The Goatfish is the Babylonian prototype of our modern-day Capricorn. This strange creature, which combines the head and forelimbs of a goat with the body of a fish, is first seen in Mesopotamian art towards the end of the 3rd millennium. Presuming that it was a constellation figure at this early date, its strange form has adorned the winter skies for the last 4,000 years or more. The Greek and Babylonian figures are almost identical, in fact the only noticeable change to occur in the process of its transmission was that the Greek constellation has ended up with a somewhat longer tail that is sometimes coiled around itself and sometimes tied in a knot.

Even though the Goatfish is part of the zodiac, and thus constantly interacting with the sun, moon and planets, it has surprisingly little lore directly associated with it in either Babylonian or Greek traditions. Consequently, if we want to describe the symbolic nature of the constellation, we have to fall back on other, more indirect methods. The first clue to understanding the nature of the Goatfish lies in its calendrical behaviour. In the mid to late 3rd millennium, when I believe the Goatfish was originally created, its head and horns would have risen at the time of the winter solstice, while it's fishtail would only have become fully visible during course of the following month. This all suggests that its character is likely to be informed by the rebirth symbolism associated with the winter solstice. Further information can potentially be gleaned by examining the Goatfish in the context of the constellations surrounding it on the star-map. There is every reason to believe that the Goatfish is one of the newer generation of stars, and if this is the case, there may well be older constellations, still present on the star-map, that embody the same seasonal symbolism. As such, they offer the possibility of describing the diverse elements of the Goatfish in terms of other better-known constellation symbols. We can further infer that these older constellations would be located behind the figure of the Goatfish and, in terms of their calendrical behaviour, they would probably rise between one and two months later. Given the terms of this hypothesis, we can now postulate that the goat-element of the Goatfish is an equivalent symbol to the Stag, which was an archaic constellation closely associated with the rebirth of the sun. Likewise, its fish-element is either derived from Anunitum or the Fish-constellation, whose astral lore reveals that the mythical fish was thought to rescue the sun from the watery depths of winter and guide it safely towards dry land.
In summary, we can now conclude that the Goatfish was newly created in the latter part of the 3rd millennium to symbolise the rebirth aspect of the winter solstice. Its component parts reveal it to be the guardian and guide of the newborn sun as it re-emerges from the waters of darkness and death.

Like a number of wintertime constellations embodying aquatic symbolism, the Goatfish became increasingly associated with Enki during the course of the 2nd millennium. Enki or Ea was one of the great trinity of deities recognised in Babylonian tradition. He was loved and respected as a wise and benevolent god who, long before the Great Flood, had invented the arts and crafts of civilisation. Alongside the Seven Sages, he was thought to live in the freshwater Abyss that extended below the earth, where he was attended by a whole entourage of mythical beings such as water-monsters, mermaids and mermen. The close affinity between Enki and the Goatfish is manifest on numerous entitlement stones where the Goatfish is often combined with other astral symbols associated with him such as the turtle or the Ram-headed staff (right). Despite the strong affinity to Enki, astrology texts list the regent of the Goatfish as the little-known goddess Tašmetu. Her name is derived from the Akkadian word šamû, and can be roughly translated as 'the granter of requests'. She is regarded as the wife of the scribe god Nabu, who is the regent of the nearby Cargo-Boat.

In the whole corpus of celestial omens there are only a handful of omens that actually concern the Goatfish. One of the few to survive describes the presence of Mars: 'If Mars rides the Goatfish: devastation of Eridu, its people will be annihilated'. The negative prediction here is somewhat unexpected as Mars is considered to have its exaltation in the Goatfish. The circumstance of Mars 'riding' the Goatfish – whatever that might mean – probably indicates some sort of behaviour that is thought to be outside the normal parameters of the planet's behaviour, and in the minds of astrologers anything acting outside its 'normal' pattern of behaviour is a sign of ill portent.
Babylonian astrologers have overcome the apparent lack of omens for the Goatfish by dividing the creature into its component parts – the goat and the fish – and then applying omens from other goat-like and fish-like constellations. So, in practice, the head of the Goatfish can be treated as the She-Goat (properly speaking a northern constellation corresponding to Lyra), whose omens chiefly concern the well-being of the herds. And its fishtail can be described in terms of the Fish-constellation (corresponding to Pisces Austrinus), which is used to foretell the abundance of the seas and the nature of the floods. Numerous examples of this practice can be drawn from the State Archives: 'If Venus approaches the Fish: there will be a defeat in the land' – Venus approaches the Goatfish. But astrologers didn't stop here – another way of referring to the Goatfish without actually mentioning its name was to call it the 'Star of Ea': 'If the Star of Ea is dark: the harvest will not thrive, for 3 years ... will devour' – Mercury is faint in the Goatfish. As a celestial sign, a 'dark' planet generally forebodes ill. The negative prediction here should be compared with the following omen that also describes the (presumably bright) appearance of Mercury in the Goatfish: 'If the Fish (the Goatfish) stands close to the Raven (Mercury): fish and fowl will thrive' – Mercury is visible in the Goatfish. Even the foregoing examples do not exhaust the range of omens applicable to the Goatfish – a closer examination of the sources reveals that the Goatfish can also be referred to by other constellation names such as the Yoke, the Crab and the Kidney, although it must be said that the reasons behind these identifications are entirely obscure.

—

A KECSKEHAL

A Kecskehal a mai Bak babiloni prototípusa. Ez a különös lény, amely egy kecske fejét és mellső végtagjait egy hal testével kombinálja, először a mezopotámiai művészetben jelenik meg a 3. évezred vége felé. Feltételezve, hogy már ebben a korai időszakban csillagkép alakja volt, különös alakja az elmúlt legalább 4000 évben díszítette a téli égboltot. A görög és a babilóniai alak szinte teljesen azonos, sőt az egyetlen észrevehető változás, amely az átadás során történt, az volt, hogy a görög csillagkép valamivel hosszabb farokkal lett, amely néha maga köré tekeredik, néha pedig csomóba kötve.


Annak ellenére, hogy a kecskebogár az állatöv része, és így állandó kölcsönhatásban van a Nappal, a Holddal és a bolygókkal, meglepően kevés közvetlen hagyomány kapcsolódik hozzá a babiloni vagy a görög hagyományokban. Következésképpen, ha a csillagkép szimbolikus természetét akarjuk leírni, más, közvetettebb módszerekhez kell folyamodnunk. A Kecskehal természetének megértéséhez az első támpont a naptári viselkedésében rejlik. A 3. évezred közepén vagy végén, amikor a Kecskehalat eredetileg létrehozták, a feje és a szarvai a téli napforduló idején emelkedtek fel, míg a halfarka csak a következő hónap folyamán vált teljesen láthatóvá. Mindez azt sugallja, hogy karakterét valószínűleg a téli napfordulóhoz kapcsolódó újjászületés szimbolizmusa határozza meg. További információkhoz juthatunk, ha a Kecskehalat a csillagtérképen körülötte lévő csillagképek összefüggésében vizsgáljuk. Minden okunk megvan azt hinni, hogy a Kecskehal a csillagok újabb generációjához tartozik, és ha ez a helyzet, akkor lehetnek olyan régebbi csillagképek is, amelyek még mindig jelen vannak a csillagtérképen, és ugyanezt az évszakos szimbolikát testesítik meg. Mint ilyenek, lehetőséget kínálnak arra, hogy a Kecskehal változatos elemeit más, jobban ismert csillagkép-szimbólumok alapján írjuk le. Arra is következtethetünk továbbá, hogy ezek a régebbi csillagképek a Kecskehal alakja mögött helyezkednek el, és naptári viselkedésüket tekintve valószínűleg egy-két hónappal később kelnek fel. A feltételezések alapján most már feltételezhetjük, hogy a Kecskehal kecske eleme a Szarvas szimbólummal egyenértékű szimbólum, amely egy archaikus csillagkép volt, amely szorosan kapcsolódik a Nap újjászületéséhez. Hasonlóképpen, a hal-elem vagy az Anunitumból, vagy a Halak csillagképről származik, amelynek asztrális hagyományaiból kiderül, hogy a mitikus halról úgy gondolták, hogy megmenti a Napot a tél vizes mélységeiből, és biztonságosan a szárazföld felé vezeti.

Összefoglalva, most már megállapíthatjuk, hogy a Kecskehal a 3. évezred második felében jött létre újonnan, hogy a téli napforduló újjászületési aspektusát szimbolizálja. Alkatrészeiből kiderül, hogy az újszülött Nap őrzője és vezetője, amint az újra felbukkan a sötétség és a halál vizéből.
Mint számos téli csillagkép, amely vízi szimbolikát testesít meg, a Kecskehal a 2. évezred folyamán egyre inkább Enkihez kötődött. Enki vagy Ea egyike volt a babiloni hagyományban elismert nagy istenséghármasnak. Szerették és tisztelték, mint bölcs és jóindulatú istent, aki jóval a Nagy Özönvíz előtt feltalálta a civilizáció művészeteit és mesterségeit. A Hét Bölcs mellett úgy gondolták, hogy a föld alatt húzódó édesvízi mélységben él, ahol mitikus lények - például víziszörnyek, sellők és sellők - egész kísérete kísérte. Az Enki és a kecskehal közötti szoros rokonság számos feljogosító kövön is megjelenik, ahol a kecskehalat gyakran kombinálják más, vele kapcsolatos asztrális szimbólumokkal, mint például a teknősbéka vagy a kosfejű bot (jobbra). Az Enkivel való erős rokonság ellenére az asztrológiai szövegek a Kecskehal régenseként a kevéssé ismert Tašmetu istennőt említik. Neve az akkád šamű szóból származik, és nagyjából úgy fordítható, hogy "a kérések teljesítője". Nabu írástudó isten feleségének tekintik, aki a közeli Teherhajó régense.
Az égi előjelek egész korpuszában csak egy maroknyi olyan előjel van, amely ténylegesen a Kecskehalra vonatkozik. A kevés fennmaradt közül az egyik a Mars jelenlétét írja le: "Ha a Mars meglovagolja a Kecskehalat: Eridu pusztulása, népe elpusztul". A negatív jóslat itt némileg váratlan, mivel a Marsot a Kecskehalban tartják a csúcspontjának. Az a körülmény, hogy a Mars "meglovagolja" a Kecskehalat - bármit is jelentsen ez - valószínűleg valamiféle olyan viselkedésre utal, amelyről úgy gondolják, hogy kívül esik a bolygó viselkedésének normális paraméterein, és az asztrológusok szerint minden, ami a "normális" viselkedésmintán kívül cselekszik, rossz előjelet jelent.
A babiloni asztrológusok úgy hidalták át a Kecskehalra vonatkozó előjelek látszólagos hiányát, hogy a lényt alkotóelemeire - a kecskére és a halra - bontották, majd más kecske- és halszerű csillagképekből származó előjeleket alkalmaztak. Így a gyakorlatban a Kecskehal fejét a Kecskebak (helyesebben szólva a Lyra csillagképnek megfelelő északi csillagkép) fejeként lehet kezelni, amelynek előjelei elsősorban a csordák jólétére vonatkoznak. A halak farkát pedig a Halak csillagképpel írhatjuk le (amely a Halak-Ausztrinusnak felel meg), és amely a tengerek bőségét és az áradások természetét jósolja meg. Az Állami Levéltárból számos példát lehet meríteni erre a gyakorlatra: "Ha a Vénusz megközelíti a Halakat: vereség lesz a földön" - Ha a Vénusz megközelíti a Kecskehalat. De az asztrológusok nem álltak meg itt - egy másik módja a Kecskehalra való hivatkozásnak anélkül, hogy ténylegesen megemlítették volna a nevét, az volt, hogy "Ea csillagának" nevezték: "Ha az Ea csillaga sötét: a termés nem fog gyarapodni, 3 évig ... felfalja" - A Merkúr halványan áll a Kecskehalban. Mint égi jel, egy 'sötét' bolygó általában rosszat sejtet. Az itteni negatív jóslatot össze kell hasonlítani a következő ómennel, amely szintén a Merkúr (feltehetően fényes) megjelenését írja le a Kecskehalban: "Ha a Hal (a Kecskehal) közel áll a Hollóhoz (Merkúr): a halak és a szárnyasok gyarapodni fognak" - a Merkúr látható a Kecskehalban. Még az előbbi példák sem merítik ki a Kecskehalra alkalmazható előjelek körét - a források közelebbi vizsgálata során kiderül, hogy a Kecskehalra más csillagképnevek is utalnak, mint például az Igás, a Rák és a Vese, bár meg kell jegyezni, hogy ezen azonosítások mögött meghúzódó okok teljesen homályosak.

Gavin White könyvének interneten elérhető kivonataiban tallózva az előző jegy a Nyilas Pabilsag, a következő jegy pedig a Vízöntő Gula.

Lábjegyzetek