Psychopomp

A pszükhopomposz a görög mitológiában a holt lelkek (haza)vezetője, lélekvezető.

Jankovics Marcell írja:

A keresztény művészetben egyedülálló módon, a keleti egyház kutyafejjel ábrázolta [Szent Kristóf] szentünket, a legendai magyarázat szerint azért, mert őkelme pogány korában nem vetette meg az emberhúst.
A kutya viszont éppen azért lett a halál, az alvilág jelképes állata, mert a tapasztalat szerint megeszi a dögöt, és ha a szükség úgy hozza, az emberi tetemet is kikezdi. A hullatakarító négylábú az egyiptomi Anubiszban nemesült istenné. Ozirisz szolgájaként e kutya- vagy sakál-fejű isten mérte meg az elhunyt szivét az Alvilági Ítélet Csarnokában, Ozirisz, Thot és 42 (!) másik isten jelenlétében.

• Lásd még erről többet Orion.

Két szópár is bizonyítja nyelvi szinten a kutya lélekvezető szerepét. Guta címnél írottak mellett lásd a kutya és szív címnél írottakat. (Korábban itt állt:
Ennek a bizonyságául szolgál, hogy az afrikai volof nyelvű dog = szellem, árnylélek (mely egyezőnek tekinthető a szláv, román duh = szellem szóval) szó egy az egyben megegyezik az angol dog = kutya szóval.)
De valójában a Sánta Kata név Kata (halál) tagja is utalhat arra, hogy a holt lelkek vezetőjéről van szó. Egy cseroki indián csillagmonda is arra utal, hogy a kutyák a halál állatai:

There are two dogs (alpha and beta Canis Majori) who guard the path (Milky Way) to the land of souls. To get past the dogs one should bring food. Be warned, if you give food to the first dog (alpha) he will let you pass, but if you fail to save some food for the second dog (beta) you will be trapped between them forever.
—
Két kutya (a Canis Maior alfa és béta jelű csillagai) őrzi a a lelkek földjére vezető utat (Tejút). Ahhoz, hogy a kutyákon átjussunk, élelmet kell vinni magunkkal. Figyelmeztetlek, ha ételt adsz az első kutyának (alfa), akkor átenged, de ha nem tartogatsz ételt a második kutyának (béta), akkor örökre csapdába esel közöttük.

David Gordon White írja:

In a great number of cultures, then, the pastoral, cynegetic, and protective role of the dog is extended beyond the world of the living into the world of the dead. As such, psychopomps, guardians of the gates of hell, hellhounds, and the souls of the dead themselves are often depicted as canine. In fact, it is not so much that the dog's role extends beyond the world of the living into that of the dead, but rather that the dog's place lies between one world and another. Just as Sirius's location during the dog days is on the eastern horizon immediately before sunrise (whence the term "heliacal rising"), so the place of the dog in nearly all that it does in its relationship to man is liminal. The dog guards many celestial or temporal thresholds in Indo-European traditions, including dawn and dusk, the new and full moons, and the summer and winter solstices. This translates, in the night sky, into various canine constellations through which the sun passes on the ecliptic and, because the paths of the celestial vault – the Milky Way, the solar ecliptic, the moon's orbit, etc. – may be identified with the paths of the dead, celestial dogs are often stationed at dangerous heavenly crossroads and bridges.
—
Számos kultúrában tehát a kutya pásztori, cinegetikus és védelmező szerepe az élők világán túl a holtak világára is kiterjed. Így a pszükhopomposzokat, a pokol kapujának őrzőit, a pokolkutyákat és magukat a halottak lelkét is gyakran kutyaként ábrázolják. Valójában nem annyira arról van szó, hogy a kutya szerepe túlmutat az élők világán a holtak világába, hanem inkább arról, hogy a kutya helye az egyik és a másik világ között van. Ahogyan a Szíriusz helye a kutyanapok alatt a keleti horizonton van közvetlenül napkelte előtt (innen a "helikális kelés" kifejezés), úgy a kutya helye szinte mindenben, amit az emberrel való kapcsolatában tesz, liminális. A kutya az indoeurópai hagyományokban számos égi vagy időbeli küszöböt őriz, többek között a hajnalt és az alkonyatot, az új- és teliholdat, valamint a nyári és a téli napfordulót. Ez az éjszakai égbolton különböző kutyás csillagképekben mutatkozik meg, amelyeken a Nap áthalad az ekliptikán, és mivel az égi boltozat útjai – a Tejút, a nap-ekliptika, a Hold pályája stb. – azonosíthatók a halottak útjaival, az égi kutyák gyakran állomásoznak veszélyes égi kereszteződéseknél és hidaknál.

Azt Péterfai János adata alapján is tudjuk, hogy a halálba átsegítő Vezér, Ozirisz, Kilenc, akinek, mint az éji ég leírása alapján tudjuk, két segítője, kutyája van.
Itt egyrészt azt a képet kell látni, hogy a Szíriusz és Procyon a Tejút (Hadak Útja) két oldalán áll, őrként, lélekvezetőként, hiszen a Tejúton születnek a lelkek, másrészt, hogy a Föld-Nap-Szíriusz együttállások a téli napforduló és a nyári napforduló környékén történnek. Alant szerepel egy makedón katonai szokás kutya felnégyeléséről és arról, hogyan teszik az út bal és jobb oldalára a részeket, melyek között áthaladnak.

Ipolyi Arnold írja:

Nevezetes Gaalnál (313) az átmenet csupán egy állatba, a vörös kutya alakjába, de az által, mint a mese mondja, hétvilágon vitetik át a bűnös ember; közülök ugyan csak négyet, a fekete emberek világát, e földi világot, egy tündér s állat világot lehet kivenni; a halál utáni ily különös világokon át való vándorlás ismét nyilván az ismeretes hasonló metempsychosisi képzetekre utal, miszerint a szenvedő külön világokban sanyarog, míg nyugtát fellelheti. Másfelől ezen mondai képek, valamint a számos más állatok: szurtos disznó, fene vad (népd. 2. 343 s gy. var.), a kigyó, béka, ló, farkas st. (VIII és XI) alakokbai átmenetek, ismét egyiránt az elátkozás, elkárhozás jelentésében is állanak (I. XI), s a nyomok egymástól, a zavaros habozó hagyományban, alig választhatók el.
A hitnézet, ily kisértetes elátkozott várakról, helyek s a többirőli eltorzult mai népies mondában még leggyakrabban ekkép feltartva; mi megett nyilván azonban az átok, bünhödés s megváltásróli mély eszme lappang. Igen nevezetes a monda Gaalnál (313), melyben a kettős átkozási képlet, mikép bujaság végett egy király vörös kutyává s neje gyümölcstelen szederfává lesz, s az átok még utódaikat folyvást éri, amint szitkot kiejtenek vörös kutya által elragadtatva vitetnek a hét világon keresztül; a monda zavartsága mellett is a legmélyebb mythosi képleteket tünteti fel e hitnézetről, s egy magából majd nem reconstrualható volna hitregénk nézete az átokról, mint például a kifejezéssel jelentetik: hogy sem az ég, sem a pokol nem fogadja be az elátkozottat, de elsülyedve jár egy világtól a másikba, kutya képletében vitetve, s mindenütt szerencsétlen végzetétől üzetve, míg végre az átok ideje lejár s a megváltás bekövetkezik. Mondánkban (gy. 44): a halálbetegen dermedt atya kéri leányát éjszaka melegítené fel hideg tagjait, a leány a szomszédba mén tűzért, s előtalálja a fekete lovagot, fekete lovon, fekete kutyával, ki az ördög; azután a vörös lovagot, vörös lovon, vörös kutyával, ki a láng; végre a fehér lovast, fehér lovon, fehér kutyával, ki maga a halál; mire visszaszalad atyjának megmondani, az azonnal szörnyet hal. E szerint tehát a halál istenségek megjönek a haldoklóért, hogy őt magukkal vigyék.

S még különösebben akarja egy monda tudni (gy. 240), szinte egy pokolba járó hősről, hogy midőn a pokol pitvarába jön, ott legelől is "a pokol hét fejű kutyáját, a fenét, um. zsákjába hajtá," tehát hasonlón a classicus Kerberos-hoz, nálunk is fen lett volna a pokol és pedig hét fejű kutyájáróli képzet? és a mondai nyom máskép is igazulni látszik; így tudja a haldoklóért lovon jövő halál- s ördögrőli monda (gy. 44) fentebb, kiséretükben a fehér s fekete kutyát, s a monda Gaalnál (313) a vörös kutyát, ki az elátkozottat magával hordja a hét világon át és mint km. a haldoklóra: már a halál háza is kiütött rajta (E. 3317), úgy szinte: a halál kutyái ugatnak ki belőle; a halál tehát e szerint útja, lova és kiséretéhez, különösen még az őr- s vezérállat kutyával is bírt, ki a halál házát őrzi, a halottakat kiséri; különösen tudná így még Armoricában (mem. d. 1. acad. celt. 3. 141) a néphit, maig tartván: hogy a mint valaki meghal, úgy lelke azonnal a testtőli elválás percében, a braspari lelkészhez jut, kinek kutyája azt a brittiai szigetekre viszi, hová, a gall hit szerint, a lelkek a halál után a tengeren át útaztak.
De ezen halál kutyái mellett, melyek tehát sajátlag még amoda a halálhoz s halál utáni menetrőli képletekhez is tartoznak, még itt sokkal nevezetesb volna a pokol ezen kutyájának Fene neve; még midőn a fenéről (II) tüzetesen beszéltem, mondám, hogy a mondában azt sehol sem találom, s azóta ime itt felmerül előttem; valjon azonban a monda jól birja-e kétségtelenül ezen tudattal, mint a pokol kutyáját; én kételkedem rajta, s megelégszem, ha az által constatirozva bírjuk csak a nevet is, egyértelműleg a többi ezen roszszellemi, pokoli fajzatokkal, pokolban lakó lényekkel, minő az Ördög, Halál, talán Boszorkány, az öldöklő Guta, Fene, Dög st. lények. Ezek tehát lehettek a pokol sajátlagi istenségei és szellemei, a pokol fajzatai, a kínzó s gyötrő lények az ott szenvedő halandókra, s mellettük vagy képükkint jöhettek elő, amoly szörnyi kutya, kigyó, béka, sárkány állati pokoli szörny képletek, melyekről még a néphit s monda egyiránt tud.

Várkonyi Nándor írja:

Mexikóban kutya az alvilági vezető. A görögöknél a háromfejű kígyó [kutya], Kerberosz őrizte az alvilág, a Hádész bejáratát, és senkit sem engedett ki; ennek párja, az azték Xolotl isten, kutya alakban vezette a halottakat s a lenyugvó Napot az Alvilágba. Emezt a Chicunauh-mictlán nevű folyó folyta körül kilencszer, mint a Sztüx a Hadészt; az elhunytak egy vörös kutya^[1] segítségével juthattak át rajta. Nem véletlen, hogy Kerberosz kígyóbőrű, pikkelyes állat. Ahogyan az indiánoknál a kutya, a Hold-vallás, vagyis az éjszakai kultusz fontos szereplője, mert éji állat s a Holdra vonít, azaz tiszteli – ugyanúgy az éjszakával és a Holddal van kapcsolatban a kígyó és a sárkány is. A Hold ti. a sötétség és a víz istensége egyszerre, az ő megtestesítői tehát a kígyó és a sárkány (e kettő persze egy), s ez a két mozzanat egyesül a kígyóbőrű kutyában. Természetes lakóhelyük pedig az alvilág. A sárkány-kígyó tisztelet ősi, egyetemes és kettős értelmű, másutt kell foglalkoznunk vele.

Jacopo De Grossi Mazzorin és Claudia Minniti Dog Sacrifice in the Ancient World: A Ritual Passage...

...című dolgozatukból tallózva:

The dog was assumed to belong to both worlds, the underworld, the magic sphere of dreams, and omens (Burriss 1935: 35-37) and the upper world. In particular, its howling was considered a precursor of death (Burriss 1935: 41) and all impending evil or disaster (Loukopoulos 1938-48: 2; Sergis 2007: 264-265), e.g. an earthquake (Papadopoulos 1951: 179). It was firmly believed that its interstitial and ambiguous status had endowed the dog with supernatural powers, for it was assigned the role to be the bearer of souls of the dead on their voyage to the underworld.
It therefore belonged to the group of creatures whose nature was twofold, exactly like the deities Hecate and Artemis (Diana), who were the closest to the dog. These deities were active at the edge of both the upper and the underworld.

This paper explores the ritual use of dogs in Italy from the Iron Age to the Roman Period. Recent excavations have revealed new evidence of dog burials and sacrifices in the pre-Roman and Roman worlds. Dogs were sometimes buried in pits in ancient cemeteries, separate from their masters. It is possible that they were intended to act as companions or guardians in the journey to the Underworld, although they may also have served a purification function. Dogs were also buried in votive bothroi near sanctuaries, probably as a ritual offering, or buried under the foundations of buildings. Finally, dogs were often sacrificed to a number goddesses, including Genita Mana and Hecate. Dogs were also companion animals to these goddesses, who were overseers of cyclical times, guardians of life and the awakening of vegetation. As dogs were also often linked with the underworld and death, their sacrifice can also be interpreted as part of a ritual passage.
—
A kutyáról feltételezték, hogy mindkét világhoz tartozik, az alvilághoz, az álmok és előjelek mágikus szférájához (Burriss 1935: 35-37) és a felső világhoz. Különösen az üvöltését tekintették a halál (Burriss 1935: 41) és minden közelgő rossz vagy katasztrófa (Loukopoulos 1938-48: 2; Sergis 2007: 264-265), pl. földrengés (Papadopoulos 1951: 179) előjelének. Szilárdan hitték, hogy köztes és kétértelmű státusza természetfeletti erőkkel ruházta fel a kutyát, mivel azt a szerepet szánták neki, hogy a halottak lelkeinek hordozója legyen az alvilágba vezető útjukon.
Ezért azon lények csoportjába tartozott, amelyek természete kettős volt, pontosan úgy, mint a kutyához legközelebb álló istenségek, Hekaté és Artemisz (Diana). Ezek az istenségek a felső és az alvilág határán egyaránt tevékenykedtek.

Ez a tanulmány a kutyák rituális használatát vizsgálja Itáliában a vaskortól a római korig. A közelmúltban végzett ásatások új bizonyítékokat tártak fel a kutyatemetkezésekről és -áldozatokról a római kor előtti és római világban. Az ókori temetőkben a kutyákat néha gödrökbe temették el, elkülönítve gazdájuktól. Lehetséges, hogy társaknak vagy őrzőknek szánták őket az alvilágba vezető úton, bár tisztító funkciót is betölthettek. A kutyákat szentélyek közelében, valószínűleg rituális áldozatként, votív bóthroszokban [bothros többeszáma] is eltemették, vagy épületek alapjai alá [lásd kínai/koryak párhuzamokat temetkezés] temették el. Végül a kutyákat gyakran áldozták fel számos istennőnek, köztük Genita Manának és Hekaténak. A kutyák társállatai voltak ezeknek az istennőknek is [általán Göd-féle Tejútistennők], akik a ciklikus idők felügyelői, az élet és a vegetáció ébredésének őrzői voltak. Mivel a kutyákat gyakran az alvilággal és a halállal is kapcsolatba hozták, áldozatuk egy rituális átmenet részeként is értelmezhető.

Bevezetés

The sacrifice of dogs in ancient times took many ritual forms, although two general categories of symbolism can be identified (Bodson 1980; Zaganiaris 1975). The first connects the rites of animal sacrifice to Cthonic gods related to procreation and development. The second form appears to take its origin from the everyday role of dogs in human life as faithful companions and guardians of precious possessions. In some cases these two roles may overlap and interact. Plutarch (Quaest. Rom., 111, 290D) writes that the Ancient Greeks did not sacrifice dogs to the gods of Olympus and Pausanias (VI, 2, 2) notes that dogs were not sacrificed during divinatory rituals. In contrast, Plutarch notes that in Sparta young dogs were given as burnt offerings to Enialius, another name for Ares. This practice was also reported by Pausanias (III, 14, 5) who writes that some Spartans sacrificed dogs in a nocturnal ritual. Colophones also offered a black dog to the goddess Enodia at night (Pausanias, III, 14, 9). This divinity was associated with Hecate and through time became identified with Hecate herself. According to Plutarchus (Quaest. Rom., 52, 277B), Socrates reported that the Argives sacrificed a bitch to Eiloneia to assure successful childbirth.
—
A kutyaáldozatnak az ókorban számos rituális formája volt, bár két általános szimbolikus kategória azonosítható (Bodson 1980; Zaganiaris 1975). Az első az állatáldozat rítusait a nemzéssel és fejlődéssel kapcsolatos khtonikus istenekhez kapcsolja. A második forma úgy tűnik, hogy a kutyáknak az emberi életben betöltött mindennapi szerepéből ered, mint hűséges társak és az értékes javak őrzői. Bizonyos esetekben ez a két szerep átfedheti egymást, és kölcsönhatásba léphet egymással. Plutarkhosz (Quaest. Rom., 111, 290D) azt írja, hogy az ókori görögök nem áldoztak kutyákat az olümposzi isteneknek, Pausaniasz (VI, 2, 2) pedig megjegyzi, hogy a jósló rituálék során nem áldoztak kutyákat. Ezzel szemben Plutarkhosz megjegyzi, hogy Spártában fiatal kutyákat adtak égőáldozatul Enialiusnak, Arész másik nevének. Erről a gyakorlatról Pauszaniasz (III, 14, 5) is beszámolt, aki azt írja, hogy egyes spártaiak éjszakai szertartás keretében kutyákat áldoztak fel. A kolofónok szintén fekete kutyát áldoztak éjjel Enodia istennőnek (Pauszaniasz, III, 14, 9). Ezt az istenséget Hekatéval hozták kapcsolatba, és idővel magával Hekatéval azonosították. Plutarkhosz szerint (Quaest. Rom., 52, 277B) Szókratész arról számolt be, hogy az argívok egy szukát áldoztak Eiloneiának [lásd róla Eileithyia], hogy biztosítsák a sikeres szülést.

Az alvilág

Dogs were also often connected with the Underworld (Jenkins 1957; Mainoldi 1981; Menache 1997). In the mythology of ancient Greece dogs played a part in three important phases of man's relationship with death. These phases were: 1) the passage from life to death; 2) the time spent in the Underworld; 3) the return to life as a spirit (Mainoldi 1984). This association was in fact common in a number of Indo-European cultures.
In Germanic mythology, the goddess Holle escorted the deceased to the land of the dead, while her dog tore their flesh. Cerberus, the guard dog of Hades had to stop living persons from entering, but above all to prevent the souls of the dead from exiting. Homer speaks of a terrible dog of Hades (Iliad, VII, 368; Odyssey, XI, 623) but the first author to identify this animal as Cerberus is Hesiod in his Theogonia (310-312; 767-773). Other watch dogs performing similar tasks were Odin's wolf/dog Garm, and the Sarameyan dogs Cabala and Cyama (Majupuria 1991: 151). The first was the gigantic guard dog of the Germanic realm of Hel, while Cabala and Cyama were sons of Sarama the Indra's dog. The Vedic god of death, Yama, sent these two dogs out from the Underworld to fetch the errant and reluctant souls from the land of the living.
In Etruscan culture dogs appear to have been associated with the cult of Calu, the god of the infernal regions. In fact, in the tombs of Golini at Orvieto and of Orco at Tarquinia (Italy) there are two paintings in which the god of the dead, Hades, is dog-headed (Markussen 1993). In all these instances, dogs are linked to the Underworld, as both guardians and symbols.
In Ancient Greece dogs were often associated with Hecate, a goddess of the Underworld. The origin of this entity is rather complex, but it is suggested that Hecate is the daughter of Tartarus and Demeter (Barthell 1973: 38). In the earliest representations of Hecate, she is depicted as dog-headed or as a bitch accompanied by the dog-like demons Lamia, Gello and Empusa. She is also accompanied by the souls of those who had died prematurely or had not been properly buried (Mainoldi 1984:47). The ancient writers said that for this reason young dogs were offered to her during purificatory ceremonies (Sofron. in Scholastica, Lycophr., 77; Plutarch, Quaest. Rom., III, 52, 68, 280C). In addition, it was believed that dogs bayed at her arrival and that these howls heralded death (Burriss 1935). Like the goddess they served, these dogs were believed to be the guardians of the cycle of time and life. (Gimbutas 1989)
Other mythological figures of the Underworld associated with dogs were the Cherae who were traditionally identified with the wicked souls of the dead (Euripides, Electra: 1252-1253; Apollonius Rhodius, Argonautica IV, 1666) and the Erinys (Aeschylus, Choephori, 924, 1054; Sophocles, Electra: 1386-1388; Euripides, Orestes, 260-261; Aristophanes, Ranae, 472).
In addition, Hecuba, another character related with Hecate, was turned into a ghost dog with eyes of fire (Euripides, Hecuba, 125 ss.). Because dogs were associated with the Underworld, they were sometimes considered evil (Delort 1987).
In ancient Delos (Greece), dogs were not allowed in the temples, nor were they allowed on the island (Strabo. X, 55). They were also excluded from the Acropolis of Athens (Plutarch, Quaest. Rom, 111, 290b). In Ancient Rome, they could not enter the temple of Hercules in the Forum Boarium (Pliny the Elder, Nat. Hist. X, 79). In contrast, dogs guarded the temple of Jupiter Capitolinus in Rome (Burriss 1935). In Sicily, they were consided sacred to the temples of Hephaestus on Mount Etna and in Adrano (Aelian, De Nat. anim., 3, 11, 20).
—
A kutyákat gyakran az alvilággal is kapcsolatba hozták (Jenkins 1957; Mainoldi 1981; Menache 1997). Az ókori Görögország mitológiájában a kutyák az ember halálhoz való viszonyának három fontos szakaszában játszottak szerepet. Ezek a fázisok a következők voltak: 1) az életből a halálba való átmenet; 2) az alvilágban töltött idő; 3) az életbe szellemként való visszatérés (Mainoldi 1984). Ez a társítás valójában számos indoeurópai kultúrában általános volt.
A germán mitológiában Holle [Holle anyó?] istennő kísérte az elhunytakat a holtak földjére, miközben kutyája tépte a húsukat. Kerberosz, Hádész őrkutyájának az volt a feladata, hogy megakadályozza az élők belépését, de mindenekelőtt a holtak lelkének a kilépését. Homérosz beszél Hádész szörnyűséges kutyájáról (Iliász, VII, 368; Odüsszeia, XI, 623), de az első szerző, aki ezt az állatot Cerberosszal azonosítja, Hésziodosz a Theogonia című művében (310-312; 767-773). Hasonló feladatokat ellátó őrkutyák voltak még Odin farkas-kutyája, Garm, valamint a szarámi Cabala és Cyama (Majupuria 1991: 151). Az előbbi a germán Hel birodalmának gigantikus őrkutyája volt, míg Cabala és Cyama Indra kutyájának, Saramának a fiai voltak. A halál védikus istene, Yama ezt a két kutyát küldte ki az Alvilágból, hogy elhozzák a tévelygő és vonakodó lelkeket az élők földjéről.
Úgy tűnik, hogy az etruszk kultúrában a kutyák Calu, a pokoli régiók istenének kultuszához kapcsolódtak. Az orvietói Golini és a tarquiniai (Itália) Orco sírjaiban két olyan festmény is található, amelyeken a halottak istene, Hádész kutyafejű (Markussen 1993). A kutyák mindezen esetekben az alvilághoz kapcsolódnak, mint őrzők és mint szimbólumok.
Az ókori Görögországban a kutyákat gyakran társították Hekatéval, az alvilág istennőjével. Ennek az entitásnak az eredete meglehetősen összetett, de feltételezik, hogy Hekaté a Tartarosz és Demeter lánya (Barthell 1973: 38). Hecate legkorábbi ábrázolásain kutyafejűként vagy szukaként ábrázolják, akit a kutyaszerű démonok Lamia, Gello és Empusa kísérnek. A korán elhunytak vagy nem megfelelően eltemetett emberek lelkei is kísérik (Mainoldi 1984: 47). Az ókori írók szerint emiatt fiatal kutyákat áldoztak neki a tisztító szertartások során (Sofron. in Scholastica, Lycophr., 77; Plutarchos, Quaest. Rom., III, 52, 68, 280C). Ezenkívül úgy hitték, hogy a kutyák ugattak az érkezésekor, és hogy ezek az üvöltések a halált jelezték (Burriss 1935). Akárcsak az istennő, akit szolgáltak, ezek a kutyák is az idő és az élet körforgásának őrzői voltak. (Gimbutas 1989)
Az alvilág további mitológiai alakjai, akiket kutyákkal hoztak összefüggésbe, a Cherae voltak, akiket hagyományosan a halottak gonosz lelkeivel azonosítottak (Euripidész, Elektra: 1252-1253; Apollonius Rhodius, Argonautica IV, 1666) és az Erinys (Aiszkhülosz, Choephori, 924, 1054; Szophoklész, Elektra: 1386-1388; Euripidész, Oresztész, 260-261; Arisztophanész, Ranae, 472).
Ezenkívül Hekuba, egy másik Hekatéval rokon szereplő, egy szellemkutyává változott, akinek tűzszemű szemei voltak (Euripidész, Hekuba, 125 ss.). Mivel a kutyákat az alvilággal hozták kapcsolatba, néha gonosznak tartották őket (Delort 1987).
Az ókori Deloson (Görögország) a kutyák nem mehettek be a templomokba, és a szigetre sem engedték be őket (Sztrabón. X, 55). Az athéni Akropoliszról is ki voltak zárva (Plutarkhosz, Quaest. Rom, 111, 290b). Az ókori Rómában nem léphettek be a Forum Boariumon lévő Herkules-templomba (Plinius the Elder, Nat. Hist. X, 79). Ezzel szemben a római Jupiter Capitolinus templomát kutyák őrizték (Burriss 1935). Szicíliában szentnek tartották az Etna-hegyen és Adranóban lévő Héphaisztosz-templomokat (Aelianus, De Nat. anim., 3, 11, 20).

Megtisztulás és átmeneti rítusok

Since dogs were considered impure, their sacrifice became cathartic and acted as a "purifying agent" (Mainoldi 1984; Rudhart 1958). In the ritual of periskulakismos, purification was acomplished by rubbing one's body against that of a dog (Plutarch, Quaest. Rom., 68, 280C). Rituals in which an individual passes from a state of impurity to purity were also often involved in rites of passage.
For instance, the young Spartans performed a dog sacrifice to Enialio, which purified them as they entered the new age group of ephebes. Hesychius (Xanthica, s.v.) describes a similar ritual practiced in Xanthus by the Macedonian army. In this instance, a dog was quartered and the forequarters were placed on the right side of the road, the hindquarters on the left. The army then marched down the road between the sections of the dog. This rite was also described by Quintus Curtius (X, 9, 12) regarding the lustratio in 323 BC and by Titus Livy (XL, 6, 1-2) for the lustratio in 182 BC.
—
Mivel a kutyákat tisztátalannak tartották, áldozatuk katartikus volt, és "tisztítószerként" működött (Mainoldi 1984; Rudhart 1958). A periszkulakiszmosz rituáléjában a megtisztulás úgy történt, hogy az ember testét egy kutya testéhez dörzsölték (Plutarkhosz, Quaest. Rom., 68, 280C). Az átmenet rítusai között gyakran szerepeltek olyan szertartások is, amelyek során az egyén a tisztátalanság állapotából a tisztaságba lép át.
A fiatal spártaiak például kutyaáldozatot mutattak be Enialiónak, ami megtisztította őket, amikor beléptek az epheboszok új korcsoportjába. Hesychius (Xanthica, s.v.) leír egy hasonló szertartást, amelyet a makedón hadsereg Xanthusban gyakorolt. Ebben az esetben egy kutyát felnégyeltek, és az elülső negyedeket az út jobb oldalára, a hátsó negyedeket pedig a bal oldalra helyezték. A hadsereg ezután a kutyaszakaszok között vonult végig az úton. Ezt a szertartást Quintus Curtius (X, 9, 12) is leírta a Kr. e. 323-ban tartott lustratio kapcsán, valamint Titus Livy (XL, 6, 1-2) a Kr. e. 182-ben tartott lustratio kapcsán.

Hasonló a makedón szokáshoz:

Dog sacrifices had a cathartic dimension in the purification rituals that took place before a battle or a military expedition (Nilsson 1906: 405-406). In many cases such ceremonies included the soldiers' parading between two halves of a severed dog. Plutarch mentions such examples in the army of Boeotia and Thebes (see Megas 1923: 509). The Persian king Xerxes, according to the ancient Greek historian Herodotus, during his campaign against Greece, made his troops pass between the two parts of a sacrificed human, which reminds us that the dog replaced human victims (Nilsson 1906: 405-406). In a wider Indo-European context, F. Blaive mentions a similar parade by Hittites between pieces of a human, a dog or other animal. Moreover, in India, during the Ashva-medha (the sacrifice of the horse) ceremony, a dog was sacrificed to protect and increase the number of valuable horses (Blaive 1995: 287).
In Ancient Greece one of the rites of passage involving dog sacrifice, was in honor of Eiloneia (or Eileithyia), another gamelic earth goddess. Eileithyia was a goddess who watched over birth and was sometimes identified with Hecate (Plutarch, Quaest. Rom., 52) and surely with the Phoenician goddess Astarte. This ritual is documented in Italy by the bones of dogs found together with ceramic sherds dating to the late 4th/early 3rd centuries BC found in the well of temple A at Pyrgi (Caloi and Palombo 1980). The Pyrgian sanctuary was consecrated to the goddess Uni, who in turn was identified with the Phoenician goddess Astarte, and by the Ancient Greeks as Leukothea or Eileithyia, all goddesses strictly associated with the concept of birth and development. So too was the goddess Mater Matuta^[2], to whom puppies appear to have been sacrificed in the sacred area of St. Omobone, Rome (Tagliacozzo 1989). In this area the bones of puppies less than two months old were found, in contexts dating to the 6th century BC.
It must be pointed out that the Gauls also worshipped goddesses related to the same cult, such as Sirona, Nehalennia, Aveta or Epona, who are often depicted as having a puppy on their lap or curled up at their feet (Gourevitch 1968).
Another example of dogs offered to goddesses linked to the principle of procreation is that of Genita Mana, an Italic divinity presiding over the menstrual cycle and matters connected with fertility. Both Pliny the Elder (Nat. Hist., XXIX, 58) and Plutarch (Quaest. Rom., 52, 277) describe the ritual sacrifice of a puppy to this goddess, whom Plutarch also identifies with Hecate. Over time, the cult of Hecate in ancient Greece incorporated a number of entities, so much so that by the 5th century BC Artemis was also identified with Hecate (Mainoldi 1981; 1984).
In the area of the Kolonos Agoraios in Athens, in a well deposit dated to the 2nd century BC, the bones of 450 infants, nearly all newborn or fully developed foetuses and 150 dogs were found (Shear 1939; Angel 1945; The association of the dogs and babies in this well has been interpreted as evidence of rites of purification associated with childbirth (Little 1999; Rotroff 1999; Snyder 1999). Following the description of the Agora offered by Pausanias (I, 14, 7), Osanna (1993) links the well with the temple of Aphrodite who was worshipped there as Ourania and was the goddess of the dead and protectress of burial and buried (Shear Jr. 1984: 24). Nevertheless archaeological excavations beginning in the 1980s and continuing today have proved that this sanctuary is actually far separated from the area of the well, by two major thoroughfares, the Sacred Way and the Panathenaic Way (Shear 1997: 497).
Dog offerings were also performed in the sanctuary of Aphrodite Kolias, on Cape Kolias in Attica as described by Pausanias (I, 5) where the goddess was worshipped together with the nymphs Genetillidae, protectresses of marriage and birth. Osanna (1993) notes additional instances of dog sacrifice in areas sacred to Aphrodite, such as the sanctuary of Locri Epizefiri (Torelli 1977) where dog bones were found in as many as 56 bothroi (Lissi et al. 1958-61). The infants found at the Kolonos Agoraios at Athens (Greece) and the Xanthian purification rite inevitably come to mind. Also the newborns and/or foetuses found in the Agora well may have been victims of famine or an epidemic (Osanna 1993: 90). Moreover, the dismembering of dogs is similar to that practised during the Xanthian purification sacrifice. In fact, the previously mentioned case of the dog where the right jaw was buried with the forequarters and the left jaw with the hindquarters closely resembles the rite decribed by ancient historians. Dog remains have been found in wells and bothroi associated with sanctuaries dedicated to a number of deities, including the sanctuary at Pyrgi. In this instance the sacrifice is interpreted as a real and proper piaculum, a compensatory sacrifice offered during the closure of the well (Colonna 1988-1989). In the sanctuary at Torre di Satriano in Lucania, Italy, an articulated dog skeleton was found in a great pit containing votive items (Tagliente et al. 1991). The skeleton was positioned in the centre of a burnt area, suggesting that a ritual act directly related to the closure of the sacred pit may have been performed just before the sanctuary was abandoned (Osanna and Giammatteo 2001). Dog remains were also recovered from a bothros consecrated to Eolo on the acropolis of Lipari (Villari 1991). Bones from at least five dogs and an ox were found in a heap in the Lavello sanctuary in Basilicata, Italy (Sublimi Saponetti 1991). Here, as at Lucania, the dogs seem to have been sacrificed and buried as the sanctuary was abandoned. A most interesting deposit was found in one of two bothroi associated with a temple of the late 4th century BC at the mouth of the Sele River in Italy. This bothroi had been filled by a 1.5m deep deposit of ceramics, bones and charcoal, upon which lay the skeleton of a dog (Zancani Montuoro 1937). In nearly all these cases, the stratigraphy of the deposits containing the dogs suggests a ritual act directly connected with the closure of a sacred pit. This is particularly evident in the bothroi connected with the Heraion at the mouth of the Sele and at Torre di Satriano. However, the significance of these rituals is unclear. Were they associated with rites of purification and passage, or with sacrifices to the gods for propiation or protection? In another instance, a necropolis of infants and child burials at Lugnano in Teverina, Italy also contained the skeletons of a number of dogs. In this cemetery, dating to the middle of the 5th century AD, pagan rites should have long since disappeared and given way to Christian practices. In this instance, however, among the burials of 47 infants, the skeletons of at least 12 puppies less than six months old at death, and a one year old animal were found (Soren et al. 1995). Although four of the dog skeletons were apparently intact, a number had apparently been broken apart or dismembered. In one instance, only a puppy skull was found, four of the puppies were found without mandibles, while three had mandibles but no skulls. One had apparently been split in half at the pelvis, with a single mandible buried with each half of the carcass. Finally, the older dog had no skull. The dog burials appeared to accompany the premature or newborn infants only, and all the burials apparently occurred within a short time interval.The excavators suggest that the deaths may have had a common cause such as malaria, and the dogs may have been associated with magic or therapeutic rites related to the deaths of the infants.
—
A kutyaáldozatoknak katartikus dimenziója volt a csata vagy katonai expedíció előtti tisztulási rituálékban (Nilsson 1906: 405-406). Sok esetben az ilyen szertartásokhoz tartozott, hogy a katonák egy levágott kutya két fele között vonultak fel. Plutarkhosz említ ilyen példákat a boiótiai és thébai hadseregben (lásd Megas 1923: 509). Hérodotosz ókori görög történetíró szerint Xerxész perzsa király a Görögország elleni hadjárata során egy feláldozott ember két része között vonultatta fel csapatait, ami arra emlékeztet, hogy a kutya az emberi áldozatokat helyettesítette (Nilsson 1906: 405-406). Tágabb indoeurópai kontextusban F. Blaive említi a hettiták hasonló felvonulását egy ember, egy kutya vagy más állat darabjai között. Sőt, Indiában az Ashva-medha (lóáldozat) szertartás során kutyát áldoztak fel, hogy megvédjék és növeljék az értékes lovak számát (Blaive 1995: 287).
Az ókori Görögországban a kutyaáldozattal járó átmenet egyik rítusa Eiloneia (vagy Eileithyia), egy másik gamelikus földistennő tiszteletére történt. Eileithyia a születés felett őrködő istennő volt, akit néha Hekatéval azonosítottak (Plutarkhosz, Quaest. Rom., 52), és bizonyára a föníciai Astarte istennővel. Ezt a szertartást Itáliában a pirgi A templom kútjában talált, a Kr. e. 4. század végére/ 3. század elejére datált kerámiaedényekkel együtt talált kutyacsontok dokumentálják (Caloi és Palombo 1980). A pirgiai szentélyt Uni istennőnek szentelték, akit viszont a föníciai Astarte istennővel azonosítottak, az ókori görögök pedig Leukothea vagy Eileithyia istennőként azonosítottak, mind olyan istennők, akiket szigorúan a születés és a fejlődés fogalmához kapcsoltak. Ugyanígy Mater Matuta^[2:1] istennő is, akinek a jelek szerint kölyökkutyákat áldoztak a római Szent Omobone szentélyben (Tagliacozzo 1989). Ezen a területen két hónaposnál fiatalabb kölyökkutyák csontjait találták meg, a Kr. e. 6. századból származó összefüggésekben.
Meg kell jegyezni, hogy a gallok ugyanehhez a kultuszhoz kapcsolódó istennőket is imádtak, mint például Sirona, Nehalennia, Aveta vagy Epona, akiket gyakran úgy ábrázoltak, hogy egy kiskutya van az ölükben vagy a lábuknál kuporog (Gourevitch 1968).
Egy másik példa a nemzés elvéhez kapcsolódó istennőknek ajánlott kutyákra Genita Mana, a menstruációs ciklus és a termékenységgel kapcsolatos ügyek felett uralkodó italikus istenség. Mind az idősebb Plinius (Nat. Hist., XXIX, 58), mind Plutarkhosz (Quaest. Rom., 52, 277) leírja egy kiskutya rituális feláldozását ennek az istennőnek, akit Plutarkhosz Hekatéval is azonosít. Idővel az ókori Görögországban a Hekaté-kultusz számos entitást magába foglalt, olyannyira, hogy a Kr. e. 5. században már Artemiszt is azonosították Hekatéval (Mainoldi 1981; 1984).
Az athéni Kolonos Agoraios területén, egy i. e. 2. századra datált kútlelőhelyen 450 csecsemő – majdnem mind újszülött vagy teljesen kifejlett magzat – és 150 kutya csontjait találták meg (Shear 1939; Angel 1945; A kutyák és csecsemők ebben a kútban való együttlétét a szüléssel kapcsolatos tisztulási rítusok bizonyítékaként értelmezték (Little 1999; Rotroff 1999; Snyder 1999). A Pausanias által kínált Agora leírását követve (I, 14, 7) Osanna (1993) a kutat Aphrodité templomával hozza összefüggésbe, akit ott Ourania néven tiszteltek, és aki a halottak istennője, a temetés és a temetés védelmezője volt (Shear Jr. 1984: 24). Mindazonáltal az 1980-as években kezdődő és napjainkban is tartó régészeti ásatások bebizonyították, hogy ez a szentély valójában messze el van választva a kút területétől, két főútvonal, a Szent út és a Panathéné út által (Shear 1997: 497).
Kutyák felajánlását végezték Aphrodité Kolias szentélyében is, az attikai Kolias-foknál, ahogyan azt Pauszaniasz leírja (I, 5), ahol az istennőt a Genetillidae nimfákkal együtt imádták, akik a házasság és a születés védelmezői voltak. Osanna (1993) további eseteket említ kutyaáldozatokra az Aphroditének szentelt területeken, például a Locri Epizefiri szentélyben (Torelli 1977), ahol kutyák csontjait találták meg 56 bóthroszban (Lissi et al. 1958-61). Óhatatlanul eszünkbe jutnak az athéni Kolonos Agoraiosban (Görögország) talált csecsemők és a xanthi tisztulási rítus. Az Agora-kútban talált újszülöttek és/vagy magzatok szintén éhínség vagy járvány áldozatai lehettek (Osanna 1993: 90). Ráadásul a kutyák feldarabolása hasonlít a xanthi tisztító áldozat során alkalmazott gyakorlathoz. Valójában a korábban említett kutya esete, ahol a jobb állkapcsot az elülső negyedekkel, a bal állkapcsot pedig a hátsó negyedekkel együtt temették el, nagyon hasonlít az ókori történészek által leírt rítusra. Kutya maradványokat találtak számos istenségnek szentelt szentélyekhez kapcsolódó kutakban és bóthroszban, köztük a pirgi szentélyben. Ebben az esetben az áldozatot valódi és valódi piaculumként, a kút lezárása során felajánlott kompenzációs áldozatként értelmezik (Colonna 1988-1989). Az itáliai Lucaniában található Torre di Satriano szentélyben egy csuklós kutyacsontvázat találtak egy nagy gödörben, amely votív tárgyakat tartalmazott (Tagliente et al. 1991). A csontváz egy elégetett terület közepén helyezkedett el, ami arra utal, hogy a szentély elhagyása előtt közvetlenül a szent gödör lezárásához közvetlenül kapcsolódó rituális cselekményre kerülhetett sor (Osanna és Giammatteo 2001). A lipari akropoliszon található, Eolónak szentelt bothelyből is találtak kutyamaradványokat (Villari 1991). Legalább öt kutya és egy ökör csontjait találták egy halomban az olaszországi Basilicatában található Lavello szentélyben (Sublimi Saponetti 1991). Úgy tűnik, hogy itt is, mint Lucaniában, a kutyákat feláldozták és eltemették, amikor a szentélyt elhagyták. Egy nagyon érdekes lelőhelyet találtak az olaszországi Sele folyó torkolatánál lévő, a Kr. e. 4. század végi templomhoz tartozó két bóthrosz egyikében. Ezt a bóthrosz-t 1,5 méter mélyen kerámiák, csontok és faszén 1,5 méteres lerakódása töltötte ki, amelyen egy kutya csontváza feküdt (Zancani Montuoro 1937). A kutyákat tartalmazó lerakódások rétegtani felépítése szinte minden ilyen esetben egy szent gödör lezárásához közvetlenül kapcsolódó rituális cselekményre utal. Ez különösen nyilvánvaló a Sele torkolatánál és Torre di Satrianónál található, a Heraionhoz kapcsolódó bóthrosz esetében. E rituálék jelentősége azonban nem világos. Vajon a megtisztulás és az átkelés rítusaihoz kapcsolódtak, vagy az isteneknek szánt áldozatokhoz, amelyek célja az oltalom vagy a védelem volt? Egy másik esetben az olaszországi Teverinában, Lugnanóban található, csecsemők és gyermekek temetkezéséből álló nekropoliszban számos kutya csontvázát is megtalálták. Ebben a temetőben, amely a Kr. u. 5. század közepéről származik, a pogány rítusoknak már régen el kellett volna tűnniük, és át kellett volna adniuk helyüket a keresztény gyakorlatoknak. Ebben az esetben azonban 47 csecsemő eltemetése között legalább 12, a halálakor hat hónaposnál fiatalabb kölyökkutya és egy egyéves állat csontvázát találták meg (Soren et al. 1995). Bár a kutyacsontvázak közül négy látszólag ép volt, számosat nyilvánvalóan széttörtek vagy feldaraboltak. Egy esetben csak egy kölyökkoponyát találtak, a kölykök közül négyet állkapocs nélkül találtak, míg háromnak volt állkapcsa, de koponyája nem. Az egyiket nyilvánvalóan kettéhasították a medencénél, és a tetem mindkét felével egy-egy állkapocs volt eltemetve. Végül az idősebb kutyának nem volt koponyája. Úgy tűnik, hogy a kutyatemetések csak a koraszülött vagy újszülött csecsemőket kísérték, és úgy tűnik, hogy valamennyi temetés rövid időintervallumon belül történt. az ásatók szerint a haláleseteknek közös oka lehetett, például malária, és a kutyák a csecsemők halálával kapcsolatos mágikus vagy terápiás rítusokhoz kapcsolódhattak.

• Amihez én teszem itt hozzá, hogy a görög kutya jelentésű szkílosz a skull szóval is párosul.

Kutyák gyógyászati alkalmazása

In the ancient world, dogs were sometimes believed to have special healing powers. The dog was sacred to the cult of Aesculapius. We must remember that the primary role of this god was cthonic and oracular and only later did he become part of therapeutic cult (Gourevitch 1968). Pliny the Elder (Nat. Hist., XXIX, 58, 98-101, 111, 114, 117, 133; XXX, 21-22, 27-8, 35, 46, 51, 53, 69-70, 72- 4, 76, 81-2, 93, 98, 105, 109, 111, 114, 119, 121, 123, 133) notes the many therapeutic roles of dogs (see also Reinach 1884; Burriss 1935). It was also believed, as reported by Aelianus (De Nat. anim., IV, 40), that dogs were affected by only three diseases: rabies, distemper and gout. As scapegoats^[3] in curing disease, puppies were rubbed over the diseased portion of the patients' body so that they might absorb the ailment. Then, according to Pliny (Nat. Hist., XXX, 42, 64), the animals were killed and buried in a sacred space. The use of puppies to cure illnesses by mere contact with the diseased was also apparently practiced by the Gauls. A stele found near the source of the Seine River in France shows worshippers of the healing divinity Sequana holding puppies in both hands and rubbing them against their bodies (Toynbee 1973).
—
Az ókori világban a kutyáknak néha különleges gyógyító erőt tulajdonítottak. A kutya szent volt Aesculapius kultuszában. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ennek az istennek elsődleges szerepe kthonikus és orákulum volt, és csak később vált a gyógyító kultusz részévé (Gourevitch 1968). Az idősebb Plinius (Nat. Hist., XXIX, 58, 98-101, 111, 114, 117, 133; XXX, 21-22, 27-8, 35, 46, 51, 53, 69-70, 72- 4, 76, 81-2, 93, 98, 105, 109, 111, 114, 119, 121, 123, 133) a kutyák számos terápiás szerepét jegyzi fel (lásd még Reinach 1884; Burriss 1935). Aelianus (De Nat. anim., IV, 40) beszámolója szerint is úgy vélték, hogy a kutyákat csak három betegség érinti: a veszettség, a szopornyica és a köszvény. A betegségek gyógyításában bűnbakként^[3:1] a kiskutyákat a betegek beteg testrészéhez dörzsölték, hogy felszívják a betegséget. Ezután Plinius szerint (Nat. Hist., XXX, 42, 64) az állatokat megölték és egy szent helyen eltemették. A kölyökkutyáknak a betegségeket a beteggel való puszta érintkezés útján történő gyógyítására való használatát a jelek szerint a gallok is gyakorolták. Egy, a Szajna folyó franciaországi forrása közelében talált sztélén a gyógyító istenség, Sequana tisztelői kölyökkutyákat tartanak mindkét kezükben, és a testükhöz dörzsölik őket (Toynbee 1973).

• A témát lásd még therapy.

Kutyák temetkezési kontextusban

Funerary practices of combining dog and human burials or burying dogs in pits separate from their masters are documented in several Roman and Greek cemeteries (Day 1984), such as in the two Roman necropolae located at Fidenae and at the cross-road between the Nomentana and Palombarese near Rome (De Grossi Mazzorin and Minniti 2000; 2001). It is possible that these animals were intended to act as companions or guardians in the journey to the Underworld, although they may have been buried there because their masters were very fond of their pets.
—
A kutyák és az emberek temetkezési szokásait, illetve a kutyák gazdájuktól elkülönített gödrökbe való temetkezését számos római és görög temetőben dokumentálták (Day 1984), például a Fidenae-nél és a Róma melletti Nomentana és Palombarese kereszteződésében található két római nekropolában (De Grossi Mazzorin és Minniti 2000; 2001). Lehetséges, hogy ezeket az állatokat társnak vagy őrzőnek szánták az alvilágba vezető úton, de az is lehet, hogy azért temették el őket ott, mert gazdáik nagyon szerették háziállataikat.

Mezőgazdasági rituálék

Rituals associated with agriculture sometimes involved the sacrifice of dogs. An Etruscan text, the Eugubinae Tabulae (IIIa:15ff) which dates to the 2nd century BC describes such a sacrificial rite, in honor of Hondia (Devoto 1948: 94-97). In this ritual, a portion of the limbs and viscera were burned, while the unburned portion of the animal was buried at the foot of the altar. Another agricultural ritual very similar in nature is the Robigalia (Ovid, Fasti, IV, 905-942; Columella, Res Rustica, X, 337-347), a festival to protect the harvest held in honour of the god Robigus/Robigo (Smith 1996). In the Robigalia, a procession to the sacred wood was followed by the sacrifice of a sheep and a female dog and the "Flamen's prayer", an archaic text which links the Robigalia rites to Etruscan practices (Santini 1991), which kept the corn rust away (Gianferrari 1995).
Other agricultural rites included the offering of a puppy before planting, and the "Augurium canarium", in which red dogs were sacrificed at the end of April (Columella, Res Rustica, II, 21, 4). Another agricultural rite consisted of the burnt offering of a puppy near one of the gates of Ancient Rome, in consequence of which the gate was called the "Porta Catularia" (Festus, 39, 50).
—
A mezőgazdasághoz kapcsolódó rituálékhoz néha kutyák feláldozása is tartozott. Egy etruszk szöveg, az Eugubinae Tabulae (IIIa:15ff), amely a Kr. e. 2. századból származik, leír egy ilyen áldozati rítust, Hondia tiszteletére (Devoto 1948: 94-97). E szertartás során a végtagok és a zsigerek egy részét elégették, míg az állat el nem égett részét az oltár lábánál temették el. Egy másik, nagyon hasonló jellegű mezőgazdasági rituálé a Robigalia (Ovid, Fasti, IV, 905-942; Columella, Res Rustica, X, 337-347), a termés védelmére rendezett ünnep, amelyet Robigus/Robigo isten tiszteletére tartottak (Smith 1996). A Robigaliában a szent erdőhöz vezető körmenetet egy juh és egy nőstény kutya feláldozása, valamint a "Flamen imája" követte, egy archaikus szöveg, amely a Robigalia rítusait az etruszk gyakorlatokhoz kapcsolja (Santini 1991), és amely távol tartotta a kukorica rozsdáját (Gianferrari 1995).
Más mezőgazdasági rítusok közé tartozott a vetés előtti kölyökkutyák felajánlása és az "Augurium canarium", amelynek keretében vörös kutyákat áldoztak április végén (Columella, Res Rustica, II, 21, 4). Egy másik mezőgazdasági rítus az ókori Róma egyik kapuja közelében egy kiskutya elégetéséből állt, aminek következtében a kaput "Porta Catularia"-nak nevezték (Festus, 39, 50).

• Ez utóbbiról lásd még kutyaáldozás.

Védelmi létesítményekre való használata

Dogs were also sometimes offered as sacrifice for the protection of a building, the walls of a city, or defensive installations. At Fidenae, Italy, the skeleton of a dog appears to have been intentionally interred under a tuff and clay wall (Carandini and Carafa 2000: 278). A structure interpreted as a bastion of the Porta Mugonia was uncovered on the slopes of the Palatine Hill in Rome. This structure contained the remains of three dogs with evident signs of butchering in a layer rich in ashes, intact vessels and animal bones (Ricci et al. 2000). A similar deposit was recently uncovered in the Meta Sudans, where a pit dated to 506 BC and probably related to the rebuilding of the Curiae Veteres sanctuary, was found. According to historical texts this sanctuary was located in the northeastern corner of the Romulean Pomerium. In addition to ceramic sherds, the pit produced an assemblage of burned and partially burned animal bones which included a number dog bones, one of which was an innominate fragment which bore clear signs of butchering (De Grossi Mazzorin nd). In Ariminum, Italy, a number of skeletal elements of a small dog were found in the earth shoring up the foundations of one of the colonial Roman defence walls (Ortalli 1990; 1995). These bones were scattered and had perhaps been disturbed by damage to the area during pillaging in the Middle Ages. Giusberti (1990), however, does not rule out the possibility that the dog remains may have been deposited as part of a ritual which including the dismemberment of the animal and internment of the body segments at various points along the wall.

At Paestum, Italy, a pit containing the skeleton of a dog was found during excavation of the northern bastion of the Porta Marina (Roberts 1993). Although the "porta" itself was built when the city was reduced to a colony in 273 BC, the pit containing the dog was dated by the ceramics it contained to the late 6th through 5th centuries BC. Dogs buried in the foundations of the city walls were also discovered in the Roman town of Chester-le-Street and at Caerwent in England (Merrifield 1987). While the ancient texts do not speak directly about special foundation rites, the rites performed during the Roman festival of Lupercalia may in some manner explain their significance. During these rites a goat and a dog were offered to the god Faunus. This festival also involved a procession of "luperci" in which youths dressed only in goat skins ran through the streets scourging the women they met with leather straps in order to insure their fertility (Plutarchus, Quaest. Rom., 68, 280b-c; 111, 290a-c; Romulus, 21, 10). In addition, Liou-Gille (1980: 180- 194) suggests that the Lupercalia is based on the legend of the foundation of Rome. In Liou-Gille's interpretation, the luperci were the primitive inhabitants of Rome before the city was founded; the race round the Palatine recalls the furrow of the sulcus primigenius drawn by Romulus; the sacrifice or Lupercale recalls Romolus's childhood when he was raised by the Lupa; and the goat dismemberment recalls Romulus' dismemberment.
—
A kutyákat néha áldozatként is felajánlották egy-egy épület, városfal vagy védelmi létesítmény védelmére. Az olaszországi Fidenae-ben egy kutya csontvázát, úgy tűnik, szándékosan temették egy tufa és agyagfal alá (Carandini és Carafa 2000: 278). A római Palatinus-domb lejtőin egy, a Porta Mugonia bástyájaként értelmezett építményt tártak fel. Ez az építmény három kutya maradványait tartalmazta, nyilvánvaló hentelés nyomaival, hamuban, ép edényekben és állatcsontokban gazdag rétegben (Ricci et al. 2000). Hasonló lelőhelyet tártak fel nemrégiben a Meta Sudansban, ahol egy Kr. e. 506-ra datált, valószínűleg a Curiae Veteres szentély újjáépítéséhez kapcsolódó gödröt találtak. A történelmi szövegek szerint ez a szentély a Romuleai Pomerium északkeleti sarkában helyezkedett el. A gödörben a kerámiaedények mellett égett és részben égett állatcsontok is előkerültek, köztük számos kutyacsont, amelyek közül az egyik egy bélcsonttöredék volt, amely egyértelmű hentelés nyomait viselte (De Grossi Mazzorin nd). Az olaszországi Ariminumban az egyik koloniális római védőfal alapjait alátámasztó földben egy kistestű kutya számos csontvázelemét találták meg (Ortalli 1990; 1995). Ezek a csontok szétszóródtak, és talán a középkori fosztogatások során a területen okozott károk miatt kerültek felszínre. Giusberti (1990) azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a kutya maradványait egy olyan rituálé részeként helyezték el, amely magában foglalta az állat feldarabolását és a testrészek elhelyezését a fal különböző pontjain.

Az olaszországi Paestumban a Porta Marina északi bástyájának ásatásakor egy gödröt találtak, amelyben egy kutya csontváza volt (Roberts 1993). Bár maga a "porta" akkor épült, amikor a várost i. e. 273-ban kolóniává redukálták, a kutyát tartalmazó gödröt a benne talált kerámiák alapján az i. e. 6-5. század végére datálták. A városfalak alapjaiban eltemetett kutyákat találtak a római Chester-le-Street városában és az angliai Caerwentben is (Merrifield 1987). Bár az ókori szövegek nem beszélnek közvetlenül különleges alapítási rítusokról, a római Lupercalia ünnepén végzett rítusok valamilyen módon magyarázatot adhatnak jelentőségükre. E rítusok során egy kecskét és egy kutyát áldoztak Faunus istennek. Ezen az ünnepen egy "luperci" felvonulást is tartottak, amelyen csak kecskebőrbe öltözött fiatalok futottak végig az utcákon, bőrszíjakkal ostorozva a találkozó nőket, hogy biztosítsák termékenységüket (Plutarchus, Quaest. Rom., 68, 280b-c; 111, 290a-c; Romulus, 21, 10). Ezen kívül Liou-Gille (1980: 180- 194) szerint a Lupercalia Róma alapításának legendáján alapul. Liou-Gille értelmezésében a luperciák Róma őslakói voltak a város alapítása előtt; a Palatinus körüli futás a Romulus által húzott sulcus primigenius barázdáját idézi; az áldozat vagy Lupercale Romolus gyermekkorát idézi, amikor a lupa nevelte fel; a kecske feldarabolása pedig Romulus feldarabolására emlékeztet.

Megjegyzések és végkövetkeztetések

In this context, the attributes of the god Faunus, to whom a goat and dog were offered as part of the Lupercalia, are also pertinent (Roberts 1993). Indeed, Faunus is the entity who watches over the rural world or countryside. Thus, this particular dog sacrifice appears to complete the ritual cycle. In brief, with this sacrifice, passage from the primitive to the urban world is officially marked and the city walls become the boundary between the inner city and the wild, external world.

The entities known as the lares praestites may also play a part in this concept of city protection or security. These beings, who watched over the security of the city and especially over its defensive walls, were often depicted dressed in dogs skins and with a dog at their feet. Ovid (Fasti, V, 133-142) explains the nature of the Lares praestites and their dogs thusly: they "both guard the house, both protect the master". Moreover, the Lari in the quality of earth gods are integrated with the Parentes or the Mani that as part of the cult of Genita Mana or Hecate, the goddess that watches over crossroads, frontiers and more generally the border between the world of the living and the world of the dead. So the circle is completed. Dog sacrifice is linked to a number of divinities directly connected to the idea of passage from one stage to another, be they divinities of the earthly world related to the principle of procreation and development, or divinities that watch over a line that distinguishes two diverse and contrasting worlds of wild and urban, life and death.
—
Ebben az összefüggésben Faunus isten attribútumai, akinek a Lupercalia keretében kecskét és kutyát áldoztak, szintén idevágnak (Roberts 1993). Faunus valóban az a lény, aki a vidéki világ vagy a vidék felett őrködik. Így ez a bizonyos kutyaáldozat úgy tűnik, hogy beteljesíti a rituális ciklust. Röviden, ezzel az áldozattal hivatalosan is jelzik az átmenetet a primitív világból a városi világba, és a városfalak a belső város és a vad, külső világ közötti határvonallá válnak.

A lares praestites néven ismert entitások szintén szerepet játszhatnak a város védelmének vagy biztonságának ebben a koncepciójában. Ezeket a lényeket, akik a város biztonságára és különösen a védőfalakra vigyáztak, gyakran ábrázolták kutyabőrbe öltözve és egy kutyával a lábuknál. Ovidius (Fasti, V, 133-142) így magyarázza a Lares praestiták és kutyáik természetét: "mindketten őrzik a házat, mindketten védik a gazdát". Sőt, a Lari a földistenek minőségében integrálódik a Parentes vagy a Mani, amely Genita Mana vagy Hekaté kultuszának részeként az istennő, aki az útkereszteződések, a határok és általában az élők világa és a holtak világa közötti határ felett őrködik. A kör tehát bezárult. A kutyaáldozat számos istenséghez kapcsolódik, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az egyik szakaszból a másikba való átmenet gondolatához, legyenek azok a földi világ istenségei, amelyek a nemzés és a fejlődés elvéhez kapcsolódnak, vagy olyan istenségek, amelyek egy olyan határvonal felett őrködnek, amely két különböző és ellentétes világot, a vad és a városi, az élet és a halál világát különbözteti meg.

Lásd még a témáról kutyaáldozás.

Lábjegyzetek