Ő

Mint az O, Ó, U, Ü.
U címnél több PJI-féle adat áll arra vonatkozólag, hogy az isteni jelentés mellett örök(kévaló), magasztos, stb. jelentései lehetnek ezeknek az egybetűs szavaknak.
De már Magyar Adorján is meglátta, hogy ezen egymagukban álló hangok külön jelentéssel bírtak. Ő persze jó szavunkat látja bennük jejesség nélkül, de tudjuk, hogy a jó az isteni fogalmat jelentette:
A mi ünő (= tehén, szarvastehén) szavunkat a Juno névvel annál is inkább azonosíthatjuk, mert jó szavunkat régen nem csak jú-nak ejtettük, hanem j nélkül is ú, ó, ű alakban.

Tomory Zsuzsa Szerves magyar nyelvtudomány című az Ősi Gyökér 2004/3. számában megjelenő cikkében Magyar Adorján nyomdokaiban haladva szól arról, hogy érzelmi ősnyelvünk szavai egyetlen magánhangzóból állottak. Lásd az általa elemzett hét mássalhangzót Gáll Péter címnél.
Ő – Istenünket jelölte. Ő vált Ő-S-sé, a lényünk mélyéből induló, Teremtőre emlékező magánhangzón át. Mai szótárunkkal az Ő-S-t ISTEN-ES-nek mondanák. Minél régibb őseinkről emlékezünk, annál közelebb kerülünk Istenhez, őseink Őséhez.

Péterfai János másutt leírja, ahogy az egyes számú személyes névmások (lásd még én és te) Isten jelentésűek.

Pitlu János A nyelvek megértéséhez című az Ősi Gyökér 2008/2. sz. megjelent cikkében úgy gondolja, hogy Ő a Nap. Valójában a magánhangzókban a fényminőség, életeszencia fedezhető fel (szemben a mássalhangzók test-értelmével). Így jogos a Nap és Isten parányoknak gondolni őket.

Ahogy Erdély címnél írtuk, latin, sőt régi magyar szövegekben ew = eu = ő (ugye a latin ábécé hiányos).
Lásd még ős.