Napfolt

Jankovics Marcell Nap könyve...

...című könyvének adatsora:

Mi a napfolt? Napfoltoknak azokat a sötét "ragyákat" nevezzük, melyek meghatározott rend szerint bukkannak föl a csillag felszínén. Általában párosával alakulnak ki, és amikor nagy méretű foltokká érnek, a kettős körül csoport alakul ki. A foltpárok mágnesesek, ellentétes polaritással, mintha egy Nap testéből kifelé mutató mágnespatkó sarkai lennének. Hogyan keletkeznek a napfoltok? A legelfogadottabb elmélet szerint (Horace W. Babcock, 1961) napfoltciklus kezdetén a csillag általános mágneses terének erővonalai a felszínhez közel húzódnak, és szabályos két pólusú teret alkotnak. Igen ám, csakhogy a Nap forog a tengelye körül (erre épp a napfoltok elmozdulásából jöttek rá), és mivel nem szilárd test, különböző részei más-más sebességgel mozognak. A legnagyobb átmérő mentén, az egyenlítőn gyorsabban (25 nap alatt), a pólusokon lassabban (35 nap alatt) fordul egyszer körbe a Nap, átlagosan tehát egy hónap alatt. Ez azonban épp a napfolt-tevékenységtől függően változik, a Nap forgása ennek függvényében lelassul és felgyorsulhat. A forgás egyenetlensége miatt a mágneses erőtér eltorzul, a mágneses erővonalak lassacskán föltekerednek a csillag felszínére, a kezdeti egyszerű erővonal-eloszlás összegabalyodik, miközben az erővonalak képezte csőben a hőmérséklet süllyedni kezd, és csökken az anyag sűrűsége. Egy kritikus ponton a cső két vége kilyukasztja a Nap "bőrét", és az első foltpárok megjelennek az arcán. Az elmélet szerint a ciklus vége felé az erőtérgombolyag kibogozódik, és ismét kétpólusú lesz. A "feltekeredés" spirál-jellege az erővonalak irányítottságát a Nap két félgömbjén ellentétessé teszi. Ezért az északi és a déli félgömbön a "vezető" foltok, azok, amelyek a forgásirány szerint elől keringenek, ellentétes polaritásúak. Ebből az is következik, hogy az új napfoltciklus során az erőtér irányultsága az előzővel ellentétes lesz.
Ciklusról beszéltünk. Nos, igen, a foltok száma századokra, évezredekre visszamenően majdnem szabályosan ismétlődő ingadozásokat mutat. Hol tucatnyi foltcsoport, vagy ennek többszöröse ütközik ki a Nap felszínén, hol évekig olyan sima a bőre, mint a babapopsié. Ha "kiveri a ragya", napfoltmaximumról, ha letűnnek a hegek, napfolt-minimumról beszélünk.

A napfoltszám 11,1-11,3 év alatt éri el a maximumot. Két ciklus időtartama, ami alatt az eredeti mágneses irányultság helyreáll, ennek kétszerese: 22,2-22,6 esztendő. A kereken 11 (22) éves ciklus különös figyelmet érdemel, - és nemcsak számmisztikái okokból, bár úgy is! – mivel a Napban, Nap felszínén lezajló többi jelenség (kitörés, alakváltozás, forgási sebesség megváltozása) ugyanilyen ritmusban ismétlődik. Ezért ma már nem napfolt-, hanem naptevékenységi ciklusról beszélünk. Mivel a Nap foltjai szabad szemmel is láthatók, e jelenséget már az ókorban rendszeresen megfigyelték.
Erről, mint alant látni fogjuk, nemcsak csillagászati följegyzések tanúskodnak; a jelenség mindenütt a Nap mitológiájának szerves része lett. 1610-ben az akkor fölfedezett távcsővel már a jelenség tudományos nyomon követése is megkezdődhetett, megbizonyosodhattak arról, amit addig csak a mítoszok sejtettek, hogy a Nap is forog a tengelye körül. Azt pedig, hogy a napfoltszám normális naptevékenység esetén kereken 11 éves ciklus szerint ingadozik, 1843-ban fedezte föl (újra?) egy német amatőr csillagász több évtizedes megfigyelés alapján. (Lehet persze, hogy a 22-es szám hiedelmi jelentősége, a 11 sugarú nap ábrázolások nagy száma és a napfolttevékenység "számai" között csupán véletlen az egybeesés.) Egy sokat vitatott elmélet szerint külső okok is befolyásolják a naptevékenységet. A múlt században két csillagász, a svájci Wolf és az angol Carrington hívta fel a figyelmet arra, hogy a normális napfoltciklus és a Jupiter keringési ideje (11,87 év) közelítőleg egyezik, s feltételezték, hogy a Jupiter gravitációs ereje, az általa keltett árapály-jelenség idézi elő a napfoltokat. Mivel az egyezés nem pontos, az idő során olyan naggyá válik az eltérés, hogy "legfeljebb arról lehet szó, hogy a Jupiter hatása – talán – kissé módosítja a napfoltciklust. De még ez sem bizonyos," (Hédervári 1980: 202.) Hédervári Péter ezt a felvetést sokad magával már csak azért is elveti, mert mint írja, "a bolygók árkeltő ereje elenyészően kicsiny a Nap gravitációjához képest", továbbá az elmélet hibájául rója föl, amiért "magától értetődően feltételezi, hogy a 11,1 év körüli napfoltciklus már időtlen idők óta így folyik", ugyanakkor nem tud magyarázatot adni a napfoltciklusok időszakos rendellenességére.

A Jankovics Marcell könyvében folytatódó oknyomozás ...

Grandpierre Atilla...

...olyan adatával is kiegészül, mely a Ray Tomes által ismertetett ún. COM hipotézist is látszik említeni:

A folytatásban Jankovics Marcell szól a napkitörésekről ("flare"-ek), és arról, hogy feljegyzések szerint voltak időszakok, melyek hosszabb napminimumot és maximumot öleltek fel (ún. szekuláris naptevékenység), valamint arról, hogy a napfogyatkozások figyelése arra is kiterjedhetett, hogy előre tudják jelezni az időjárási változásokat. Végül szól a napkoronáról; véleménye szerint a sugaras és szárnyas napkoronák (a napkorona formája összefügg a naptevékenységgel) az ábrázolásokon annak jelei is lehettek, hogy időjárási előrejelzéseket adtak. Sajnos a jégkorszakok okairól nem ír (kis jégkorszakokról ír, az ún. Spörer-minimumról és Maunder-minimumról).

Jankovics Marcell A Nap könyve...

...című könyvében ír egy azték napmítoszból eredő vícsol indián mítoszról melyhez az alábbi analógiákat magyarázatokat fűzi:

Az a vicsol hiedelem, hogy bizonyos betegségeket a Nap terjeszt, köztük a himlőt (a Nap "saját" fekélyes betegségét), arra vezethető vissza, hogy Táu és Apollón nyilai, (vagy a napkakas fenekéből kibújó fullánkos darazsak a Pode meg a Bocskoros című mesében), magyarán szólva a Nap sugarai ártalmasak lehetnek az emberre. (L. napszúrás.) Aki leég a Napon, annak az istenéhez hasonlóan felhólyagosodik a bőre, mintha himlős lenne, és láza lesz. A napgyermek varasságáról és "bőr-baja" elmúlásáról szóló mítoszok a napfoltokra próbálnak magyarázatot adni.
Az, hogy a napgyermek fekélyes, és hogy a tűzbe ugorva szépül meg, azt jelentheti: a Nap foltjai téli reggeleken és alkonyokon láthatóak szabad szemmel (napfolt-maximum idején), akkor, amikor a Nap még "gyerek", és gyenge a fénye. De ahogy a napfény erősödik, úgy tűnnek el a foltok a Nap saját tüzében; megszépül az arca.

A napfoltokra alkalmazott hasonlat a Hold képén látható himlőhelyek analógiájára keletkezhetett. Mégpedig igen régen. Már az ókorból vannak arra nézve adataink, hogy rendszeresen megfigyelték a napfolt jelenséget. A rájuk vonatkozó legkorábbi feljegyzés Arisztotelész tanítványától, Theophrasztoszról (Kr. e. 372-287) származik. Említésre érdemes, hogy a napfoltok létezését a püthagóreusok kétségbe vonták, abból a megfontolásból, hogy mivel isten (a Nap) tökéletes, arcán egy szeplő sem lehet. Maga Arisztotelész is ezt vallotta.
Időrendben a következő egy kínai utalás Kr. e. 28-ból. Az 1300-as években kiadott Nagy Kínai Enciklopédia további 45, 301 és 1205 közötti alkalomról tesz említést, amikor Kínában napfoltokat lehetett látni. Koreai és japán feljegyzések szerint Kr. e. 28 és 1743 között 143 alkalommal észleltek napfoltokat. A középkori Európában az első, napfoltra vonatkozó adat 807-ből való. További európai adataink vannak 840-ből, 1096-ból, 1371-ből, 1588-ból, 1607-ből. Az adatközlők korántsem tudták mindig, mit látnak. Az első kínaiak például óriás kiterjesztett szárnyú madarakat véltek látni a Napban (vagy a Nap előtt; a napfoltok a Nap forgása következtében mozognak, és nem ritka, hogy reggel és alkonyatkor madarak húznak el a látóhatár peremén vöröslő napkorong előtt). Johannes Kepler csillagász (1571-1630) 1607-ben maga is megfigyelte a jelenséget, de azt jegyezte fel róla, hogy a Merkúr haladt el a Nap előtt. Volt olyan nézet is, mely a napfoltokat optikai csalódásnak, a légkörben lezajló ismeretlen jelenség következményének tartotta (ahogy például a teljes napfogyatkozáskor megfigyelt napkitöréseket a Hold működő vulkánjainak). A sok tévhit, félremagyarázás azért tarthatta magát, mert az egyház e téren is konzervatív volt, és ragaszkodott az arisztotelészi tanokhoz, mely szerint a Nap tökéletes, orcája "makula nélkül való tükör", A távcső felfedezéséig kellett várni, hogy mérvadó tudós körökben elfogadottá váljék, ami a mitikus hagyomány őrei előtt ismert volt: bizony, a Nap sem makulátlan.
A napfoltokról a magyar néphit is tud: "A Napnak is van foltja" – tartja a szólás, s erre vall, hogy a szemölcs, árpa, kelés gyógyulását homeopáthiás alapon a nép szintén a Naptól (és a Holdtól) várta. "A pszichoterápiás szemölcsgyógyító módszerek többsége az újholddal van kapcsolatban, de néhány a Nappal, a napfelkeltével is." Oláh Andor eme állítását egy gyógyulással illusztrálja, amit maga a (hadikfalvi) gyógyult személy ad elő: "Na, aztán vannak a szemőcsök. (...) Születésem után mingyá kezdett nőni. Hát oszt egyik asszony mondja (...], reggel keljek föl, (...) forduljak a napnak szembe és mondjam, hogy 'engem hívnak lakodalomba, de én nem megyek el, elküldték tüktököt. Menjetek!' Phü, phü, phü, háromszor köpjen el. (...) Szóval, háromszor, de napfeljötte előtt, mikor kel fel a nap, úgy kivörösödik, gyorsan akkor addig a nap felé simítsam el (a szemölcsöt), a nap felé köpjem. Megcsináltam, Isten bizony, elment." (Oláh 1586: 53-54.)
Oláh Andor szerint a gyógyulás önhipnózis eredménye, de az eljárás módja azt jelzi, hogy a régiek úgy hihették: ha a Nap a saját varát, foltjait el tudja égetni a saját tüzében, akkor elbír a mi szemölcseinkkel is; ez magyarázná a máskor halálos bűnnek számító, Nappal szembeni tiszteletlen viselkedést. (Ami az újholdba fektetett bizodalmat illeti, ennek talán az a magyarázata, hogy a Hold ragyáit – ha ideiglenesen is – a holdfogyta törli ie.)
A napgyermek varasságával a mesékben is találkozunk; a Disznófickó című mese hőse úgy szabadul meg ragyáitól, hogy levetett varas bőrét felesége nagyanyja elégeti.

Még Jankovicsé:

A dogonok tudják – valószínűleg a napfoltok elmozdulásából –, hogy a Nap forog a tengelye körül.

Lásd még napszél és Napba nézés.

Nap címnél is szerepelt:

A fotoszféra legfeltűnőbb objektumai a napfoltok. Ezek a környezetüknél sötétebbnek látszanak, mivel 1000-2000 fokkal hidegebbek annál. Egy egyedülálló napfolt átlagos átmérője 1000 km, területén a fotoszféra 100 km-es mélységig besüllyed, élettartama nagyságrendileg 1 hét. Két rész különböztethető meg a belsejében: középpontjában látható a sötétebb umbra, mely a folt teljes területének mintegy 20%-át fedi le, ezt övezi a sugárirányban szálas szerkezetű, világosabb penumbra. A napfoltok általában csoportosan figyelhetők meg, a csoportok mérete százezer km-es nagyságrendű, élettartamuk változó, általában 1 hónap körüli.
A Nap erős mágneses térrel rendelkezik, amit valószínűleg a töltéssel rendelkező anyagtömegek mozgása idéz elő a konvektív zónában, illetve a sugárzási zóna felső részében. A differenciális rotáció következtében az egyenlítő lehagyja a pólusokat, és az erővonalak megnyúlnak, feltekerednek, hatalmas energia halmozódik fel bennük. Az erős csavarodás hatására az erővonal hurkok ki is emelkedhetnek a Nap felszínéből. Valószínűleg ilyenkor jön létre a fotoszféra némely jelensége, többek között a napfoltok is. A napfoltok száma és a Nap aktivitása nem állandó és egyenletes, hanem a mágneses ciklusoknak megfelelően periodikus változásokat mutat. Két napfoltminimum között eltelt időt napfoltciklusnak nevezzük, ennek átlagos hossza 11 év, de több éves eltérést is mutathat. A Nap aktivitása egyébként nemcsak időben, hanem helyileg is változik. A fotoszféra jelenségeinek egy része az úgynevezett aktív régiókban csoportosul, itt jelennek meg a napfoltok is. Ezek a ciklus elején 30-40 fokos naprajzi szélességnél tűnnek fel, majd az idő előrehaladtával egyre közelebb húzódnak az egyenlítőhöz. A Nap egyes részeinek sebessége a differenciális rotáción túl is eltér néhány m/s-mal a "normális" értéktől, ezeket nevezzük aktív szélességeknek. Helyzetük szintén az egyenlítőhöz közelít a ciklus során, rajtuk helyezkednek el az aktív régiók. Itt fejlődnek ki a napfoltok is, melyek először egy kis pórus formájában tűnnek fel, majd többnyire egy vezető (elöl haladó) és egy követő foltcsoporttá alakulnak. Kialakulásuk után hamar az egyenlítővel párhuzamos irányba állnak be, az egyik csoportnál valószínűleg kilépnek, a másiknál pedig visszatérnek az erővonalak a Nap belsejébe. A Nap északi és déli féltekéjének polaritása ellentétes. Egy adott féltekén az összes vezető folt polaritása azonos, és ellentétes a másik félteke vezető foltjaival, míg a vezető és követő foltok polaritása szintén ellentétes. A polaritások a 11 év körüli napfoltciklusnak megfelelően rendszeresen cserélődnek. A napfoltok száma és a napaktivitás nemcsak 11 éves ciklusokat mutat, hanem ennél hosszabb időtartamú változásai is ismeretesek – előfordult, hogy több évtizeden keresztül szinte egyetlen folt sem mutatkozott a Napon.

Lásd még Grandpierre Atilla A királyi mágusok című dolgozatából való anyagát korona, valamint Héliosz-elmélet című, internetről letölthető PDF-jében álló anyagát.