Mássalhangzó-torlódás

Péterfai János írja:

A szó eleji mássalhangzó torlódás az egyik legfontosabb bizonyítéka az indo-európai nyelvek magyar eredetének. Amennyiben visszatesszük a megfelelő magánhangzót a szó eleji két mássalhangzó közé, számtalan esetben tisztán megjelenik a magyar szó. Ezzel a súlyos ténnyel az indoeurópai nyelvészek úgy próbáltak megbirkózni, hogy azt bizonygatták, a magyarok bontják fel a szó eleji mássalhangzó torlódásokat, és nem az indoeurópaiak lökik ki a szó elejéről a magánhangzót, a beszéd gyorsulása miatt. Ezzel a hozzáállással azonban elvesztették tudós rangjukat.

Götz László Keleten kél a Nap...

...című könyvének nyelvészet mint tudomány címnél is szereplő soraival folytassuk:

A rokon artikulációjú mássalhangzók metamorfózisának [többféle] oka [is] lehet például civilizációs hatásokra bekövetkező hanglecsiszolódás, lekopás, a könnyebb, gyorsabb avagy éppen pongyola kiejtés irányában, mint például korunk reklám- vagy távirati stílusa.
Ha az indogermán nyelvemlékeket közelebbről szemügyre vesszük, világosan megkülönböztethetünk egy régebbi, gazdagabb vokalizált és egy újabb, magánhangzókban jóval szegényebb réteget.

Majd példákat közöl táblázatos formában, az alábbi megjegyzéssel:

Ezek a magánhangzókiesések valóban időbelileg következtek be. Magyarázatukat azonban nem valamiféle okkult nyelvfejlődési törvényben, hanem egyszerűen a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok magánhangzóinak különböző erősségű artikulációjában találjuk meg: a hangsúlytalan magánhangzó idővel elhalkult, majd teljesen kiesett.
Mivel pedig az indogermán nyelvek két- vagy többszótagú szavainak nagyobb részében az első szótag hangsúlytalan, többnyire az első magánhangzó esett ki. Így keletkeztek az indogermán nyelvekre olyannyira jellemző mássalhangzótorlódások, főleg a szavak elején, de szóközben vagy a végződésekben is, annak megfelelően, hogy melyik szótag volt hangsúlytalan. Ezt – mint láttuk – Trubetzkoy olyan lényegesnek tartotta, hogy az indogermán nyelveket meghatározó hat kritérium közé is bevette (lásd indogermán nyelvészet).

Ezek a magánhangzókiesések az egyes indogermán nyelvek rokon szavaiban gyakran látszólag annyira különböző hangalakokhoz vezetnek, hogy a nyelvtudomány sok esetben metatézist, hangátvetést tételez fel.
A bemutatott példákból [lásd táblázatos adatait könyvében] világosan megállapítható, hogy ezeknél a különféleképpen vokalizált szóalakoknál nem magánhangzó-metatézisekról, hanem a hangsúlytalan magánhangzó kieséséről van szó.

Könyvének 145. oldalán mássalhangzólekopás címmel folytatja a témát.

Igen jellegzetes hangváltozásnak tartják az indogermán nyelvekben – ezeken belül különösen a germánoknál – a szavak első mássalhangzójának lekopását. Hasonlóan az első szótag magánhangzójának kieséséhez, ez a hanglekopás is felléphet a hangsúly hátrahelyezése következtében is. De nem csak ekkor. Valódi értelemben vett lekopásoknál először többnyire a magánhangzó esik ki, majd a szókezdő mássalhangzó zöngésból zöngétlenbe megy át, illetve mindinkább elhalkul, leheletszerűvé válik és végül teljesen eltűnik.

Példája: latin corvus - ófelnémet hraban - német rabe = holló.

Götz László könyvének 189. oldalán folytatja az indogermán nyelvcsalád pidginizáció jelenségéhez hasonlatos kialakulása kapcsán (bevezetőt lásd nyelvészet mint tudomány):

Eddig bemutatott összehasonlító táblázatainkban is jól megfigyelhető, hogy az indogermán szavak első szótagjainak magánhangzói – a magyar, a szumér és a szemita nyelvekhez viszonyítva – az esetek túlnyomó többségében kiestek. Ez, mint már említettük, egyrészt a hátrahelyezett hangsúly, másrészt pedig a vele párhuzamos pongyola artikuláció következménye. De mást is elárul ez a jelenség. Azt, hogy az indogermán nyelvekben legtöbbször éppen a szavak legfontosabb, a tulajdonképpeni alapjelentést hordozó első szótagjai korcsosodtak – mondhatnánk szabályszerűen.

Lásd még a témáról szláv nyelvek.