Köveszt

Magyar Adorján Ősműveltség...

...című könyvében maga is foglalkozott a témával. Mivel ott fontosabb volt együtt venni a dolgokat, kovács címhez került sorainak egy része. Ami ide tehető:

Népünk némely vidéken a főzést "kövesztés"-nek mondja.
Vajon miért? Ezt már magyar néprajztudósaink is megfejtették, csupán a további következtetéseket ebből nem vonták le, azaz a további következtetések levonásában őket az "ázsiai eredet" és a "nomád keveréknép" téves elmélete gátolta.
A köveszteni = főzni szó ma már ismert megfejtése a következő: Népünknek különösen mezei vagy erdei munkákkor a főzésnek még ma is előfordulnak ősrégi módjai. Ezek közül a legkezdetlegesebb az, amidőn földbe, főképp agyagosba, vájt gödörbe avagy valamilyen kőmélyedésbe vizet hordva, ebbe tűzben izzóvá tett köveket löknek, amitől a víz forr és a beléhelyezett húst, növényi eledelt avagy tojást megfőzi. Ugyanígy készítettek Erdélyben a Kalánfürdő nevű természetes de mesterségesen is kimélyített kőmedencében meleg fürdőt. E főzés némileg tökéletesebb módja a kászúban való főzés. Kászúnak Erdélyben a fakéregből összehajlítva készült zacskószerű edényt nevezik. Ezt tűzre tenni nem lehetvén, benne szintén forró kövekkel főznek. Az ilyen főzés tehát kövek segítségével történvén, azért azt kővesztés-nek nevezték, mivel azonban kő szavunknak régen kú, kú, kó, ka, ke kiejtése is volt, így származékok ezekből is keletkeztek.

Kő címhez tett sorai után térünk vissza:

Miként azonban az itt fölsorolt szavak mind a kő, ku, ko, ka, ke ősszavunkból származtak, ugyanúgy származtak a magyar köveszteni, kohasztani, kuhasztani (utóbbi kettő tehát h hanggal v helyett, miként az említett koha = kova szavunkban) = főzni szóból. De ugyanígy származtak az ősmagyar nyelvből mind az árja nyelvek kuhati, kuhinja (szerbül; főzni és konyha), latin-olasz: coctus, cocere, cuocere (koktusz, kocsere, kuocsere) főzést jelentő szavak, továbbá olasz: cucina (kucsína) = konyha, német: kochen, Küche (kohhen, kühhe) = konyha, valamint a coco, Koch (kókó, kohh) = szakács olasz és német, kuhar = szakács szerb szavak is. Minden kétséget kizáróan kitűnik tehát az elmondottakból az is, hogy tehát az említett árja népek valamikor igen régi időben az ősi, még megtüzesített kövekkel való főzést a mi őseinktől tanulták el, mert ha ezt maguk találták volna föl, akkor az összes, a főzésre vonatkozó említett szavaikat nem a magyar ko és ku, illetve kohasztás és kuhasztás szavainkból, hanem a saját, követ jelentő petra, pietra, saxum, sasso, Stein szavaikból képezték volna.

Bárczy Zoltán Töprengések a hazáról II....

...című az Ősi Gyökér 2008/3-4. sz. megjelent cikkének témába vágó passzusában a fentiekre emlékezve írja:

A Magyar Rádió is foglalkozott egy alkalommal az egyik legkedveltebb rovatban, az Édes anyanyelvünk adásában ezzel a kérdéssel. A rovat egy nagyon intelligens kérdést kapott Zalaegerszegről egy hallgatótól. A kérdés ez volt "Annak idején, amikor az édesanyám sonkát főzött és azt nem találta elég puhának, mindig azt mondta: ezt a sonkát tovább kell köveszteni! Mit jelent, honnét származik stb.?" A válasz az volt, hogy tájszó, amit általában az abálni, párolni, főzni kifejezések fednek. A rovattól kértem, hogy térne vissza még egyszer erre a kérdésre és tenné meg, hogy a "tájszó" helyett adná vissza ennek az "ősszó" rendfokozatát.
Röviden nézzünk csak mögé ennek a kérdésnek. Több évi kutatás után tisztázódott, hogy ezt a kifejezést ismerték és főként "kövesztett szalonna" formájában a történelmi Magyarország területének több mint a felén, és ma is használják, értelmét azonban már nem ismerik. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen ezt a kifejezést mi magyarok (nem tévedés) a paleolit korból (őskor pattintott kőkorból) i. e. 25 ezer évtől hozzuk magunkkal napjainkig.
Röviden vizsgáljuk meg ezt az egyáltalán nem közömbös témát. Az ősember amikor összeütött két követ (lehet ellenőrizni) ilyen hangot hallott: koo! Ezt a tudomány hangutánzó szónak nevezi. Ez az ősszó (etimon) benne van a kovakő nevében. Nos, az ősember úgy főzött, hogy tüzet rakott, s abba számos öklömnyi követ tett. Mindig kovát, mert másfajta kő hő hatására szétbomlik. Az ősember a tűz mellé kászúba, faedénybe, esetleg gödörbe (mert akkor még cserépedény nem volt), tette a főznivaló húst, szalonnát a vájat vizébe, s majd amikor a kövek tüzesekké váltak, fafogóval ezeket a tüzes köveket a vízbe tette. A kő forrva, zubogva átadta hőjét a víznek, azt forrásba hozta. Majd addig rakta a tüzes köveket a vízbe (kövesztett), amíg a hús, vagy a szalonna puhára nem főtt.
Látjuk hát, hogy valaha a főzésnek és a kőnek szoros köze volt egymáshoz. Ha a vizsgálódásunkat tovább folytatjuk, akkor nem lehet nem észrevenni, hogy a "ko" ősetimon benne van a konyha szavunkban. Ha körbe tekintünk szomszédainknál, akkor a ko, kö, ku, kü etimonokat megtaláljuk náluk is valahol a főzés fogalmánál, de ott már nincs rokonhangzásban az ő nyelvükben a kő szóval, mert az olaszban a konyha cucine, míg a kő pietro, németben küche és a kő stein, szlávban kuhnya, a kő kamin, görögben a konyha kuzina és a kő petra. A hangutánzó koo vagy köö egyedül nálunk található a konyha szavunkban és a kövesztés igében. Érthetetlen, mert logikátlan szófejtő és értelmező szótárunknak a következő közlése: parázs a nyelvünkben szláv jövevényszó, a perzsel vagy pergel lengyel jövevény, a pirit, pirkad, poring ismeretlen, a porkál olasz, a pörköl germán, míg a pörzsöl szláv jövevényszó. Látható, hogy ez egy szóbokor, azonos vagy közel azonos fogalmak kifejezésére.

Izlandon napjainkig a gejzír gőzét használják hasonló módon.

Lásd még kohó illetve kohol.