Hun-magyar rokonság avagy azonosság

A finnugor elmélet kiötlői, támogatói és karbantartói tagadják.
A rokonság és azonosság kapcsán ismét fel kell említenem, hogy a hunok egy része a Napvallások erőre kapásának idejétől fogva egyre inkább elvesztette magyar identitását, valamint azt is, hogy a szkíta-hun-avar-magyar történeti folytonosság nem lineáris, mert a szkíta hunok európai magyarok voltak eredetileg.

A Századok 1940. január-márciusi kiadványban helyet kapó Carlile Aylmer Macartney Pascua Romanurum című írásában a hun-magyar rokonságot bizonyító iratok hiányáról és meglétéről esik szó. Például amikor Widukindot (Rerum Gestarum Saxonicarum) említi, azt írja róla, hogy azonosítja a magyarokat a hunokkal. A továbbiakban továbbra is kétkedve tekint az alábbi azonosításokra is:

Az Annales Fuldenses következetesen azonosítják a magyarokat az avarokkal, Einhardt az avarokat a húnokkal, Konstantinos Porphyrogenetos a délszlávokról szóló fejezeteiben az avarokat a szlávokkal, majd meg Attila népével; Viterbói Gottfried nagyműveltségű polihisztor létére a hunokat az avarokkal, sőt – akárcsak a gótokat – a longobardokkal is összetéveszti.

A Bíborbanszületett Konstantin féle adatot avarok és szlávok azonossága és az elmélet cáfolata cím/alcímhez is bekerült.

Götz László Keleten kél a Nap...

...című könyvében az általa hosszasabban elemzett Bartha Antal: A IX-X. századi magyar társadalom (1968 és 1973) c. könyve után Fodor István: Verecke híres útján... (1975) c. írásából szemezget:

Fodor következő kijelentése mellett sem: "A hun-magyar rokonság vagy azonosság tehát nyugati krónikás hagyományokon és egyszerű történetírói kitaláláson alapul." (30. old.)

A századforduló már említett magyar kutatói (Nagy, Fiók, Thury, Rohonyi stb.) mindannyian a hun-avar-magyar rokonság, illetve részleges azonosság alapján állva kritizálták a Hunfalvy-iskola kizárólagosan finnugor irányzatát.
20. századi történettudósaink közül is többen nyomatékosan rámutattak a hunok, avarok, magyarok között jelentkező történelmi és etnikai összefüggésekre.

Zichy István gróf "A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig" című tanulmányában a magyar népet hun-bolgár-finnugor keverék-etnikumnak határozta meg.
Németh Gyula "A honfoglaló magyarság kialakulása" című könyvében kimutatta, hogy a magyarokat kétségtelenül igen szoros kapcsolatok fűzték a szabir néphez. A szabirokat viszont a bizánci, de egyes nyugateurópai források is ismételten egyértelműen hunoknak nevezik (Prokopios, Agathias, Theophylaktos, Theophanes, Jordanes). Sőt, mivel a kazárok valódi neve szabir volt (Maszudi), legalább 300-400 éves szabirmagyar együttéléssel és intenzív keveredéssel kell számolnunk a magyar etnogenézis kutatásánál – írja. Leszögezi azt is, hogy Hunfalvy tagadó álláspontja a hun-magyar kapcsolatok kérdésében az újabb kutatások fényénél képtelenségnek tűnik.

Ferdinándy Mihály "Álmos” című értekezésében hangsúlyozza, hogy a hun-avar-magyar történelmi kontinuitás mind a hagyományokban, mind pedig az újabb régészeti leletekben egyértelműen megtalálható.

Moravcsik Gyula "Sprachreste der Türkvölker in den byzantinischen Quellen" (Byzantinoturcica II.) című monográfiájában végkövetkeztetésként nyomatékosan kiemeli, hogy az újabb kutatás előtt mindinkább nyilvánvalóvá válik a forrásokban hun, avar, türk, kazár, magyar, onogur, kuturgur és bolgár neveken előforduló népek szoros politikai és etnikai összetartozása.

A külföldi kutatók közül elsősorban a neves orientológust és sinológust, Hirth Frigyest kell megemlítenünk, aki "Attila családfája" (Die Ahnentafel Attilas) című értekezésében (Keleti Szemle, 1900) nagymértékben valószínűsítette, hogy a Thuróczy-krónikában szereplő Attila-családfa – azaz az Árpádok leszármazása – semmi esetre sem tekinthető puszta krónikási kompilációnak, hanem igen konkrét ősi forrásokon vagy hagyományokon kellett alapulnia.