Hattyú vitéz mese

Gyárfás Ágnes az Ősi Gyökér 2015/3-4. számában jelentkezik a mesével és meseelemzéssel. A bevezetőben arról szól, hogy a Fertő-tó menti magyar népmese szolgált Richard Wagner Lohengrin című német zenedrámájához.

A Hattyú Vitéz című népmese a király házasságát mutatja be. Egy alkalommal midőn feleséget keresett, szarvasünő tűnt elő, s kérte ne lője le, mert ő királylány. El is vette feleségül, de el kellett mennie a csatába, s feleségét egy vén banyára bízta. A királyné hat iker fiút és egy leánykát hozott világra. Őket a banya kosárba rakta, minden gyerekre tett egy aranyláncot s a fiával kiküldte az erdőbe, hogy ölje meg őket, de a fiú megsajnálta a gyerekeket, s életben hagyta őket. A banya a csecsemők helyére pedig kutyakölyket tett a királyné ágyába.

Volt egy remete, aki hazavitte a gyermekeket a kalibájába, s felnevelte őket. Minden nap kétszer jött egy szarvasünő és három évig szoptatta a csecsemőket, azután eltűnt. A banya megtudta, hogy élnek, s a lányát bízta meg a megölésükkel, de annak is megesett a szíve a tóban úszkáló gyermekeken. Leszedte a nyakukról az aranyláncot, s haza ment. Erre a gyermekek hattyúvá váltak. De csak hatan, mert az elsőszülött a faluban volt a remetével. Volt nagy bánat, mikor meglátták a tóban a könnyező hattyúkat. A banya eltette a láncokat, de egy láncból poharat öntetett. Haza jött a király, látta a kutya kölyköket, s törvényt ült, hogy megvívna-e valaki a királynő ártatlanságáért. Nem jelentkezett senki, erre börtönbe vetette. Azonban minden évben kihirdette a párviadalt, de soha senki nem jelentkezett. Eltelt húsz év, a remete az első szülött fiúnak elmondta édesanyja történetét. A fiú felkerekedett, hazament a palotába és megvívott édesanyja ártatlanságáért. Haza hozták a palotába és elhozták az erdőből az öreg remetét, aki az ünnepi vacsora után elmesélte a királyi párnak gyermekeik történetét. Megkeresték a láncokat, s mentek a tóhoz. Igen ám, de ott hat hattyú úszkált, láncból pedig csak ötöt találtak, hiszen a banya egyből egy poharat öntetett! Hat hattyúból öt megkapta a láncot. A hatodik fiúcska búsan tovább úszkált a tó vizén. A leánytestvér nagyon szerette fiú testvérét, s ezért nem teketóriázott, a saját láncát a testvére nyakába akasztotta. A hattyú fiúvá vált, a lányka hattyúvá. Egy arany szalaggal a szájában csónakáztatta a hattyú a testvérét. Egyszer áthúzta a tó túlsó oldalára, mert a fiú azt álmodta, hogy ott él egy királylány, aki vár rá, s vagy ő lesz a felesége, vagy senki más. Éppen lovagi tornát rendeztek, amikor a királyfi megérkezett. Volt egy vitéz, akit már-már győztessé akartak kikiáltani, amikor a király leszólt, hogy várjanak, mert érkezett egy új lovag, vele is meg kell küzdeni. A királyfi emberfeletti erővel megküzdött a királylányért és győzött. Rangos esküvőt ültek, gyermekük is született. Mikor az udvarban elkezdtek sustorogni, hogy a királyfi egy jött-ment, mert nem tudják kicsoda. A királyné megkérdezte, honnan jött, hová való a férje. A királyfi sírva válaszolt, hogy e kérdés miatt távoznia kell. Hattyú királykisasszony testvére áthúzta a tavon és az otthoni palotában örömmel adták hírül, hogy megtalálták a poharat! Gyorsan láncot öntöttek belőle, s ráakasztották a hattyú nyakára, ki azonnal visszanyerte királykisasszonyi alakját. A királyfi háromszáz lovas vitézzel ment el feleségéért és kisfiáért. Hazatértek, ahol már a többi fiú lakodalmát ülték, folyt a bor Hencidától Boncidáig.
Ezt az utolsó két epizódot dolgozta fel Wagner a Lohengrinben, de belekomponálta a férfi Ego fölöttes én fogalmát. Emiatt tartalmi hasonlóságot ugyan felismerünk a két mű összevetésekor, de szellemiségük különböző volta szinte lényegtelenné teszi a tartalmi elemeket. Ugyanis a réges-régi meseelemek örök életűek, ezeket szedik elő az írók, mert az olvasottság, a műveltség ezt diktálja. A lényeg az, hogy milyen szellemmel tölti meg a hagyomány őrizte epizódokat. Wagner a nárcisztikus, elvonuló férfit fogalmazta meg a Hattyú vitézben.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg király, s annak egy dali szép fia. Meghal az öreg király, a királyfira marad az ország, de nem volt felesége. Gondolja, elmegy világot látni, benéz ide is, benéz oda is, majd talál magához illő feleséget. Amint megy, mendegél egy rengeteg erdőn keresztül, meglát egy szép fehér szarvast. Lekapja válláról a nyilát, megcélozza a szarvast, de az megszólal:
– Ne lőj meg, királyfi! Nem vagyok én szarvas, a tündérkirályné változtatott azzá, mert szebb voltam, mint az ő leánya. De ha valaki feleségül venne, ismét leánnyá változnám. Mondja a királyfi: - Hát csak gyere ide! Ha csakugyan úgy van, amint mondod, szebb vagy a tündérkirályné leányánál, feleségül veszlek. A fehér szarvas erre megrázkódott, s egyszeriben olyan szép leány lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Hazaviszi a király a szép leányt, papot hívat, megesküsznek. Hét hónapig tartott a lakodalom, aztán éltek nagy békességben, mint két gerlicemadár.
Hanem egyszer mi történt, mi nem, a királynak háborúba kellett mennie, s a feleségét rábízta az ő vén dajkájára, aki huncut boszorkány volt, de a király arról nem tudott semmit. Hát halljatok ide, mi történt! Az történt, hogy míg a király odavolt a háborúban, az isten hat fiúval s egy leánnyal áldotta meg a királynét. De a vén boszorkány, még mielőtt a királyné láthatta volna gyermekeit, ellopta azokat, s hét kutyakölyket tett helyükbe. Volt a vén boszorkánynak egy istentelen rossz fia, annak a kezére adta a hét gyermeket. Kiküldte vele az erdőbe, hogy ott ölje meg őket. De mikor a legény a gyermekeket letette a földre, s kihúzta a kardját, hogy megölje, a gyermekek olyan édesen mosolyogtak rája, hogy még ennek az istentelen legénynek is megesett a szíve rajtuk, s nem volt lelke, hogy megölje őket! Hazament a legény, s azt mondta az anyjának, hogy megölte a gyermekeket.
Lakott ebben az erdőben egy öreg remete, az megtalálta a hét gyermeket, fölszedte a köpenyegébe, s bevitte a kalibájába. Ott szépen lefektette egymás mellé, s jött mindjárt egy fehér szarvastehén, az megszoptatta a gyermekeket, s három esztendeig odajárt minden nap, minden éjjel a szarvastehén, szép sorjában a gyermekeket szoptatta. Mikor aztán akkorára nőttek, elbúcsúzott tőlük, s eltűnt a sűrű rengeteg erdőben.
Telt-múlt az idő. A gyermekek már hétesztendősek voltak, s honnét, honnét nem, a vén boszorkány megtudta, hogy élnek. Volt a boszorkánynak egy leánya. Most azt küldötte ki az erdőbe, s meghagyta neki, hogy ölje meg a gyermekeket, s vegye le nyakukról az ezüstláncot. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, mikor a gyerekeket elküldötte a fiával, egy-egy ezüstláncot akasztott mindegyiknek a nyakába. Kimegy a leány az erdőbe, s hát amint megy, éppen akkor fürdik egy tóban a hat fiú közül öt, s a leányka. Nézi, nézi a leány a gyermekeket, de ennek sem volt lelke, hogy megölje őket, olyan szépek, olyan kedvesek voltak. De a nyakukról levette az ezüstláncot, hazament az anyjához, s azt hazudta, hogy megölte a gyermekeket. Hát ahogy levette az ezüstláncot a gyermekek nyakáról, csak hallgassatok ide, mi történt! Mind a hat gyermek egyszeriben hattyúvá változott. A legidősebb királyfi odavolt a faluban a remetével, s mikor visszajöttek, keresték mindenfelé a gyermekeket, kiabálták a nevüket, de nem találták sehol. Mennek a tóhoz, hát ott úszkál hat hattyú, tátogatják a szájukat, mintha akarnák mondani: látod, látod, mivé lettünk – s hullott a könny a szemükből. Eközben a király hazajött a háborúból, s mondják nagy búsan, hogy mi nagy szerencsétlenség történt: gyermek helyett kutyakölykökkel verte meg az Isten. Hej, istenem, megszomorodott a király! Nem tudta, mit csináljon. Az egyik azt mondta, hogy a királyné ártatlan, a másik azt mondta, hogy bizony nem ártatlan. Az egyik azt mondta, hogy a királynét elevenen kell elégetni, a másik azt tanácsolta, elég lesz, ha tömlöcbe vetik. Fájt a király szíve, majd meghasadt, de addig beszéltek a fülébe, hogy a királynét tömlöcbe vettette. Telt-múlt az idő, eltelt húsz esztendő. Akkor az öreg remete elmondta a legidősebb királyfinak, hogy az erdőben mint találta meg. Hogy királynak a fia, s hogy mi történt az édesanyjával. Nem volt maradása a királyfinak, indult a hazájába. Éppen akkor ért a király udvarába, amikor a király kihirdettette, hogy akar-e valaki megverekedni ezzel s ezzel a herceggel, aki most is azt állítja, hogy a királyné bűnös volt. Hiszen hirdethette ország-világszerte, egy vitéz sem húzott kardot a királyné mellett. Ment a királyfi, s jelentette, hogy ő megverekszik életre-halálra. Először kardra mentek, de csak egyszer csaptak össze, mind a kettőnek a kardja kettétört. Aztán mentek buzogányra, s a királyfi úgy fejbe vágta az ármányos herceget, hogy gonosz lelke mindjárt kirepült. A királyfi egyszeriben ment a király színe elé, s elémondott mindent, ahogy történt. Mutatta nyakán az ezüstláncot. Hogy ilyen lánc volt a többi testvérének is a nyakán. De mikor elvették, hattyúvá változtak, s vissza sem változnak igaz képükre, míg az ezüstláncokat elé nem kerítik, s a nyakukra vissza nem teszik. Hej, uramistenem, örült a király! De szörnyű haragra is lobbant. Megfogatta a vén boszorkányt, eléadatta az ezüstláncokat, akkor aztán a testét kétfelé vágatta, s a vár kapujára kiszegeztette. Azalatt kihozták a tömlöcből a királynét, s elhozatták az erdőből az öreg remetét is. Aztán indultak mind az erdőbe ahhoz a tóhoz, ahol a hat hattyú szomorkodott. Hát amint odaérkeznek a tóhoz, úsznak a hattyúk feléje nagy örömmel. Kinyújtják a nyakukat, hogy tegyék rá az ezüstláncot. S uramteremtőm, akkor veszik észre, mikor ötnek a nyakára tették a láncot, hogy a hatodik lánc hiányzik. A legkisebbnek, aki fiú volt, nem jutott lánc. A többi négy fiú s a leány visszaváltozott igaz képire.
De lett erre nagy, erős szomorúság. Kérdik ettől is, attól is, vajon hová lett a hatodik ezüstlánc. Eléáll egy inas, s jelenti:
– Abból a vén boszorkány ezüstpoharat csináltatott. A hattyúnak maradott királyfi nagy búsan visszaúszott a tó közepébe. A király s a királyné a többi gyermekével keserves sírás közt visszament a palotába. Keresték mindenütt az ezüstpoharat, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, de nem találták. A királykisasszony mindennap kiment a tóhoz, mert ő legjobban sajnálta a testvérét, s egyszer mit gondolt, mit nem, kiakasztotta a nyakából az ezüstláncot, a hattyúnak a nyakába akasztotta, s abban a szempillantásban hattyúvá lett a királykisasszony, a testvére pedig visszaváltozott igazi képére. Mondja a királyfi a hattyúvá lett királykisasszonynak:
– Köszönöm, hogy megváltottál. Ne félj, nem hagylak soká hattyú képében. Volt a tó partján kikötve egy csónak, abba beleült a királyfi, s kérte a hattyú királykisasszonyt, hogy húzza el a tónak a túlsó partjára. Ott van egy vár, abban lakik egy királykisasszony. Az lesz az ő felesége, vagy senki ezen a világon. A királyfinak volt egy aranypántlikája, azt a csónakhoz kötötte, a hattyú királykisasszony a szájába fogta az aranypántlikát, úgy húzta a testvérét, Hattyú vitézt. Szépen odahúzta hattyú királykisasszony a tó túlsó partjára Hattyú vitézt, s hát éppen akkor érkezett a vár udvarába, amikor tele volt az udvar királyfiakkal, hercegekkel, hogy megvívjanak a királykisasszonyért. Volt egy közöttük, aki mindenkit legyőzött, s éppen szólani akart a király, hogy neki adja a leányát, amikor megpillantotta Hattyú vitézt, s mondta:
– Várjatok egy keveset, imhol jön egy vitéz. Kiáll Hattyú vitéz azzal a híres vitézzel, összevágnak, hogy ég-föld megrendül belé. Viaskodnak egy órát, kettőt, s az lett a vége, hogy fűbe harapott az a híres vitéz. Mindjárt megtartják a lakodalmat, s ott marad Hattyú vitéz a várban. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, már egy szép kicsi fiuk is volt. Akkor elkezdenek suttogni az udvarbeliek, hogy azt sem tudják, ki fia-borja ez a Hattyú vitéz. Hátha valami ágrólszakadt jövevény. Addig súgnak-búgnak, addig beszélnek, hogy a felesége is megszólítja Hattyú vitézt.
– Ugyan bizony, lelkem, uram, nem mondanád meg, honnét, miféle országból hozott téged a hattyú azon a csónakon? Sírva fakadt Hattyú vitéz, s mondta a feleségének: - Jaj, lelkem, feleségem, miért kérded ezt tőlem? Most már nekem nincs itt maradásom. Te özvegyen maradsz, kicsi fiam árván. El kell mennem, s a jó Isten tudja, térek-e még vissza. Hiába sírt-rítt az asszony, elbúcsúzott Hattyú vitéz, keserves sírás közt otthagyta feleségét, kicsi fiát, ment a tóhoz. A hattyú királykisasszony szépen odahúzta a csónakot a tó partjára, beleült Hattyú vitéz, vitte a csónakot szép csöndesen, s meg sem állott, meg sem pihent, míg a tónak a túlsó partjára nem ért. Hazamegy a királyfi, de lett, istenem, nagy öröm, hogy ím a hatodik fiú is megkerült. Mindjárt mentek együtt a királykisasszonyért – mert közbe legyen mondva –, megtalálták az ezüstpoharat. Ezüstpohárból láncot verettek, a hattyú királykisasszonynak nyakába akasztották, s ím, az is visszaváltozott igazi képére. No de a királyfinak sem volt maradása otthon. Ment a felesége s a kicsi fia után. Vele ment háromszáz lovaslegény: úgy vágtattak be a várba. Most bezzeg nem mondta senki, hogy ágrólszakadt jövevény. De örült az asszony is, hogy az ura igazi királysarjadék, s csaptak nagy vendégséget. Hét nap s hét éjjel muzsikált a banda, akkor aztán felkerekedtek gyerekestül, mindenestül, s mentek Hattyú vitéz hazájába. No, éppen jókor jöttek a király udvarába. Ott már állott a lakodalom. Egyszerre volt a lakodalma az öt fiúnak s a leánynak. Újra megtartották Hattyú vitéz lakodalmát is. Hencidától Boncidáig folyt a bor s a pálinka. Még a sánták is járták, ahogy tudták. Tán még ma is járják. Aki nem hiszi, járjon utána.