Hamupipőke

Jankovics Marcell írja:

A mesebeli Hamupipőke sem más, mint a télen a látóhatár szélén épp hogy csak parázsló napkorong megszemélyesítője, és arcán a korom az ilyenkor szabad szemmel is látható napfoltokat jelképezi.

Másutt, Ahol a madár se jár című könyvében bővebben:

Hamupipőke a király (gazdag ember, szegény ember) legkisebb, félbolond-forma fia, aki egész nap a sutban, a tűzhely mellett vagy a hamuban ül, s ezért fivéreitől a Hamupipőke csúfnevet kapja. Mégis ő lesz az, aki arany lován a Szent Iván napi fa csúcsáig ugratva lekapja onnét a királyságot jelentő aranyalmát és aranykoszorút, s ezzel elnyeri a király leányát.
Hamupipőke ügyefogyottsága megjátszott, mint Hamleté. A Férfi-hamupipőke mesék hőse azért ül a hamuba, hogy bátyait félrevezesse. Van mese, melyben tudjuk, hogy király az, akinek a képe be van kormozva (A zöld dragonyos), és a valódi nevét is ismerjük kezdettől fogva (Szép Miklós). Ráadásul a Hamupipőke név csak újabb kori olvasatban hangzik lealacsonyítónak. A mesékből világosan kiderül, hogy Hamupipőke a tűz őrzője (más típusú mesék hősei is gyakran állnak kályhafűtőnek, kuktának), ami egykor "bizalmi feladat" volt, rangot jelentett. Szent István törvénye a tűz őrzőjét mentette föl egyedül a templomba járás kötelezettsége alól. László Gyula szerint eleinknél a legkisebb fiú vigyázott a tűzre – Hamupipőke is az –, akit egykor különleges jogok illettek meg, egy időben még az öröklés joga is.
Aki a hamuban ül, olyan, mint Isten eucharisztikus teste, a kenyér: meséink hamuban sült pogácsája. És túl ezen, a "mint a mennyben, úgy a földön is" elv szellemében a földi hamupipőkéknek égi mintát kellett követniük. És ki más lett volna ez, ha nem az égi tűz csiholója, aki telente "hamvába holt", lángja nincs; a látóhatár szélén, a "hamuban" vánszorgó, kormos képű, vörös korongja alig parázslik, de mégis: őrzi a tüzet, mely nemsokára fellobog. (A "kormos" jelző utalhat napfogyatkozásra, de jelenthet napfoltokat is, melyek téli reggeleken, alkonyokon láthatók a legjobban a Nap "arcán".)