Emberevés

A termeszekről több helyen (például termesz, rovarok, földevők) volt szó, így arról is, hogy bizonyos tekintetben az emberi fajjal mutatnak hasonló társadalmi-rétegződési hasonlóságokat, de abban is, hogy megeszik társaikat.

Várkonyi Nándor Az Elveszett Paradicsom...

...című könyvében írja:

"Ha valamelyik lakos elhullatja felső bőrét, a többi rögtön felfalja; ha valaki kimúlik,
munkás, király, királyné, katona, hulláját nyomban elfogyasztják a megmaradottak.
Hulladék nincs, a tisztogatás gépies és mindig hasznot hajt. Minden jó, semmi sem vész kárba, minden ehető, minden cellulóz és még az exkrementum is csaknem végtelenül, újból és újból felhasználódik. Az utóbbi anyag különben alapanyaga minden termesz-iparnak, ideértve az élelmezést is. Folyosóik például a legnagyobb gonddal vannak simára csiszolva és fényesítve. Az erre használt fénymáz kizárólag a belekből származik. Ha alagutat kell ásni, utat alátámasztani, fülkéket vagy kamrákat építeni, rést kijavítani, nyílást betömni, melyen át a mindennél félelmetesebb fénysugár behatolhatna, mindig csak emésztésük hulladékait veszik igénybe. Azt hihetné az ember, hogy ezek a rovarok szinte transzcendentális vegyészek, tudományuk felüláll minden előítéleten, minden undorodáson, s elérkeztek annak a tiszta meggyőződésnek magaslatára, hogy a természetben semmi sem visszataszító, és hogy minden visszavezethető néhány egyszerű, vegyileg közömbös és tiszta anyagra." (A termeszek élete, 1927.) – Még evvel sincs vége, a hullafeldolgozást iparrá, konzervgyártássá fejlesztették. Amikor valami csapás vagy betegség annyira megnöveli a halálozást, hogy a tetemeket mind felzabálni nem tudják, megszárítják, porrá örlik, és raktárakban tartalékolják. Ugyanezt teszik a fölösleges ürülékkel is. Legvégül: felhatoltak a hasznosság elképzelhető legmagasabb tetőfokáig, az iparosított kannibalizmusig. Ha a "központi vezetőség" úgy véli, hogy túl nagy a szaporulat, az álcák egy-részét elkülönítik, egymásra halmozzák, lábaikat levagdalják, hogy mozogni ne tudjanak, s az így nyert tartalékot aztán föleszik, szükség szerint."

Rapanuin [Húsvét-szigeteken] polinéz behozatalnak tartjuk [e szokást], mert Polinéziában általános, és a mana-hitből szervesen következik: a megevett lény "erőit" magáévá teszi az ember. Az emberevés tehát nem a táplálkozás céljait szolgálja, hanem magasabb rendeltetésű, vallásos eredetű. A "profán", gyakorlatias emberevés ritka, rendszerint elfajulás, ínség vagy állandósult nyomor idején válik szokássá. Rapanuin az eredetileg vallásos kannibalizmust az elfajult belháború, az éhínség változtatta emberevéssé, de természetesen ekkor sem láttak benne bűnt.
A koratörténeti népek közül gyakorolták az indusok, etiópok, masszagéták, britek, Flinders Petrie szerint az egyiptomiak is, bár ritkán, a szkíták minden bizonnyal (Hérodotosz), az indogermán és türk népek (köztük a magyarok) a csatában leterített ellenfél szívét megették. Az aztékoknál a tömeges emberáldozás elfajulásával együtt elterjedt az emberevés is, az áldozatok húsát rang szerint kiporciózták. Némelyütt büntetésképp rótták ki, például a szumátrai batták a halálraítéltet ünnepélyesen megették.
A görögöknél világos utalást találunk, a legrégibb kultúristennő, Démétér Krétáról jött a görögök közé, s így mondja el származását:

Deónak hívnak, így nevezett felséges anyám.
Most Krétáról jöttem a tenger széles hátán,
akaratom ellen jöttem ide, erőszakkal
rablók vezettek el onnan.
Titokban jöttem el a sötét partvidéken...
(Himnusz Démétérhez)

Ebből kitűnik, hogy a krétaiak nem jószántukból adták műveltségüket a hódító, "rabló" görögöknek, de az istennő (az új műveltség) köztük is csakhamar érezteti hatalmát:

Én vagyok, ki a törvényeknek hatalmat adtam,
én alapítottam meg a szövetséget a férfi és a nő között,
testvéremmel, Oszirisszel én
vetettem végét az emberevésnek,
s a kenyér gyümölcsét én adtam az embereknek.
(Himnusz Démétér-Isziszhez)

Az áldozat ismét más formája a termés vagy a zsákmány zsengéjének, egy részének felajánlása az istenek jóakaratának megnyerése vagy megőrzése céljából. Ha ember volt a zsákmány, belőle is kijárt istennek a dézsma. A mi cipónkon már aligha veszi észre valaki az emberalakot, pedig a háziasszony és a kézzel dagasztó pék ma is a közepére nyomja a köldök mélyedését – anélkül persze, hogy tudná, mit jelent. A kenyér német neve Brodlaib, azaz sült-test; a "test", a kis ember alakja azonban tisztán megmaradt az ünnepi kenyéren: a báb, azaz baba ezt formázza; a zsidó kalács neve kindli, ugyanaz, mint báb jiddis nyelven. A régi magyar nemzetségi áldozatból, a vásárból hazavitt rész: vásár-"fia"; a helyes, bájos kisgyerekre ma is azt mondja a magyar: ennivaló kölyök vagy kislány, nem sejtve a jelző borzasztó eredetét.

VJ Hit és anyanyelv című írásában felhívja még itt a figyelmet arra, hogy az indo-germán magyarellenes törekvések szerint az ogre = emberevő óriás szót az ugor (hungár) szavakkal akarja megfeleltni, így csínján kell bánni az ennivaló gyermek angolra fordításával:

Ennivaló gyermek! Meg kell zabálni ezt a gyereket! Ha ezeket szó szerint lefordítjuk valamely nyugati nyelvre, számítanunk kell az elszörnyedésre. Ha úgy tudták rólunk, hogy barbár őseink nyereg alatt puhított húson éltek, akkor ezeket a fordulatokat valamiféle emberevő hagyomány továbbélésének fogják tartani, és talán még Euro-csatlakozásunk is veszélybe kerülhet. Holott ezt ugyanúgy nem lehet szó szerint, hétköznapi értelemben venni, mint azt, hogy eszünk Jézus testéből (de jelképesen sem, hiszen ez sokkal több, mint egyszerű szimbólum). Minden szentáldozás alkalmával kiderül, hogy éppen ő az "ennivaló gyermek", akit már születésekor JáSZolba tesznek. Minden gyermekben ő születik újjá a Földön, minden gyermekkel az istenség költözik közénk. A magyar nyelvben ezért volt egykor áldott állapot az, ami ma sokaknak teher, és Isten áldása a gyermek, ami ma népszaporulat, s amivel folyton bajok vannak (és lesznek is, amíg szaporulatként fogjuk kezelni). Az ennivaló gyermek kiszólással talán éppen az istenség eredeti csodás ízére szeretnénk ráismerni, a gyermekben – tehát egykor bennünk is – jelenlévő Istent mint ízt azonosítani.

Patricia Monaghan könyvének satire címnél is szereplő passzusában is előjön:

In modern times satire has been defined as a literary work in which wit and irony are used to discredit vice and folly. Among the ancient Irish satire had a similar, but more urgently moral, purpose, and it was specifically poetic in form. The greatest satirical work in post-Celtic Irish literature, Jonathan Swift's bitter "A Modest Proposal," which proclaimed that English landlords should devour "suckling children" because they were already eating the parents alive, had much in common with its ancient forebears.
—
A modern korban a szatírát olyan irodalmi alkotásként definiálták, amelyben a szellemesség és az irónia a bűn és az ostobaság lejáratására szolgál. Az ókori íreknél a szatírának hasonló, de sürgetőbb erkölcsi célja volt, és kifejezetten költői formát öltött. A kelta utáni ír irodalom legnagyobb szatirikus műve, Jonathan Swift keserű "Egy szerény javaslat" című műve, amely azt hirdette, hogy az angol földesuraknak fel kellene falniuk a "szopós gyermekeket", mert már a szülőket is elevenen felfalják, sok közös vonást mutatott ősi elődeivel.

Várkonyi Nándor folytatja:

A fonatos kalács asszonyi hajfürtöt, varkocsot ábrázol, a zsemlye női emlőt.
A perec eredetileg Nap-jelkép, napkarika, az aranykor istenének, Saturnusnak szimbóluma a rómaiaknál, ezért osztogatták az aranykor emlékünnepén, a Saturnalia-kon; a kereszténység aztán a közepébe nyomta a maga jelét, a keresztet, így kapta mai alakját. A kifli viszont holdsarlót ábrázol, illetve tehénszarvat, lévén a tehén a Hold szent állata, s így szarva Hold-szimbólum.
A korsó, a köcsög sem véletlenül ember alakú, a néprajzi múzeumokban egyenesen meglepő a teljes részletességgel emberré formált, fejjel, arcvonásokkal, karral, ruhadíszekkel ellátott és tulajdonképp célszerűtlen edények nagy száma. A cipó, a báb, a fonatos, a zsemlye, a korsóba öntött ital (vér) mind áldozati tárgyak voltak valaha, illetve az ételt is áldozati tárgy alakjába formálva ette az ember: az evés áldozás volt. A mi megszentelt ételünk, a kenyér és ünnepi kalácsunk, a báb a vallásos kannibalizmus korába vezet vissza. A vadászó ember némely időben és némely helyen társára is vadászott, zsákmánya egy részét istennek áldozta, a többit elfogyasztotta, hogy magáévá tegye testi és lelki erőit. Amikor aztán a vadász áttér a földművelésre, az újfajta zsákmányból, a termésből hozott áldozatát is a régi formában mutatja be, hogy az isten a régivel egyenlő értékűnek vegye és elfogadja. A perui vérrel bekent báb tisztán mutatja az eredetet, és átmeneti formának tekinthető; a fonatos az asszonyok haj-áldozatának új alakja lehetett, vagy mint a zsemlye (emlő): nő-szimbólum, rész az egész helyett, pars pro toto.
Végelemzésben, műveldéstörténeti szemszögből nézve, a kultikus emberevés nem jelent állati vadságot, még kulturálatlanságot sem, sőt, inkább olyan szemléletről, értékelésről tanúskodik, mely a testet kevesebbre becsüli a benne lakozó szellemi "erőknél", kvalitásoknál. Ezeket akarják például épen megőrizni, "megmenteni" azok a néger törzsek, melyek a gyengülő öregeket megölik és megeszik, azaz lényük jobb részét szinte tisztelettel és nagyrabecsülésük jeléül magukévá hasonítják. Hasonló okból történt, hogy a test, az anyag tiszteletének növekedése, más szóval a civilizáció fejlődése küzdötte le, ennek életszemlélete szerint vált mindjobban elítélendővé, végül a legborzasztóbb bűnné. Démétér, a Magna Mater krétai változata, igazat beszélt: az anyajogi, matriarkális műveltségek mindig megszüntették, mert az anyaölből születő élet, a test, a termő anyag (mater – matéria, anya – anyag) állt értékrendjük csúcsán, kultuszaik középpontjában. Enyhítő körülmény mindenesetre, hogy a vallásos emberevő a maga testét is az értékskála ugyanazon fokára helyezte, és vonakodás nélkül feláldozta, ha úgy hitte, hogy az istenek akarata és a közösség érdeke megkívánja.
Ezenfelül mérlegre kell tennünk, hogy néhány ritka és szűk körön kívül sehol sem vált általánossá, a műveltség vagy kultusz fő tényezőjévé.

Ezen Ne Legyen Áldozatos videóban 10:30-nál Pap Gábor azt meséli, a német Jancsi és Juliska című meséről, hogy (németek, magukról!) kimutatták, hogy a ma közkézen forgó változata nem eredeti (volt is miért az eredetit elhallgatni), mert az eredeti úgy kezdődött, hogy Jancsit és Juliskát szülei megették és hogy ennek valós történelmi háttere van, ugyanis a Harmincéves háborúban nagy volt az éhség. Nálunk effélének nyoma sincs.

Lásd még emberevő.