Chant

Ének (egyházi), énekel, kántál.

Magyar Adorján írja:

Dante is "Divina Commedia"-jában az egyes fejezeteket még canto-nak = énekeknek nevezte, holott ő ezeket már bizonyára csak írta de sem ő maga sem mások énekelve nem adták elő. Ám, hogy ezen latin-olasz cantus, canto = ének szó is ősnyelvünkből (kún szócsoportunkból) származott, mutatja az is, hogy a finnek lantszerű, húros, nemzeti [citera-szerű] hangszere neve kantele. Régen a dicsérő, magasztaló "megéneklés" mellett, vagyis ezenkivül nagyon szokásban voltak a gúnyoló versek is, amelyek azért tulajdonképpen így is "megénekelés"-ek voltak, amilyen gúnyoló verseket ma is szokás költeni, de amelyeket még nemrégen is szokás volt valóban dalolva, valamely pengetett húros hangszer kísérete mellett előadni, aminthogy az ilyen dalok gúnydaloknak neveztettek is, és aminthogy olaszul cantare = énekelni, dalolni de canzonare, canzonatura = gúnyolni, gúnylás. Viszont a gúnyolódás, csúfolódás tulajdonképpen közeli rokon az árulkodással, vádaskodással, mivel a gúnydalok is az illető bűneit, testi vagy lelki hibáit, tévedéseit szokták fölhányni, hánytorgatni, többnyire túlozva is. Úgyhogy ez fejti meg egyrészt azt, hogy a finn kantele szó miért jelent egyúttal hangszert de vádat, vádaskodást, elárulást is de hogy a szó betűszerint egyezik az olasz cantare = énekelni szóval is. Tudvalévő viszont, hogy a finn Kalevala énekeit (fejezeteit) az énekesek mindig, csakis énekelve mondották el.

Ha már finn, Kandra Kabos Magyar Mythologia című könyvének (a PDF) 176. oldalán említi a finn kant = igézni szót is, mely inkább enchant cím alá tartozik, de mindkettő eredete egy.

A latin canere énekel, cantare pedig a gyakorított formája: énekelget (lásd még cant).
Érdekes, hogy a ének szavunk megfordítása is tulajdonképpen kiadja canere gyökét, de vélhetően Kan/Kün/stb. kún/hun Napistenhez intézett énekelt fohászokat takar, vagy éppen a kutya hangkiadására (vakkantására; lásd még voice) utal, így e szó is kétszeresen kún-magyar eredetű.
Szántai Lajos szól arról, hogy a hunok/szkíták zsoltárokat, himnuszokat énekeltek. Papképzőbe jó énekhang híjan nem nyertek felvételt.
A keleti vallások inkább megtartották az énekelést, lásd mohamedán ill. buddhista vallásokat.
A dal/rege/stb. mind a teremtés hangja.
A védákat éneklő brahmanista papot samana-nak mondja Szántai, és közvetlenül a sámán szóval rokonítható, ahogy meg is említi.

Gyakorlatilag kimondhatjuk, hogy a mai nyelvben megtalálható cant és chant szavak (kiegészítve elődeikkel, jelentéstorzulásaikkal) elegendő bizonyítékul szolgál arra nézve, kik voltak azok, akik az egyes hangfrekvenciák elmére és anyagra kifejtett hatásaival kapcsolatos alapköveket letették: a tibeti, burmai, stb. buddhisták mantrái, a mongolok vagy kanadai inuitok khoomei torokhang-éneklése mind-mind a kúnok/hunok által kifejlesztett kánolások, énekek másolatai, továbbfejlesztései ill. rontásai.
A kelta-ír can = énekelni, beszélni, (meg)nevezni a latintól függetlenül létezhetett.

A kántor, mely a latinból fordítva – CzF definíciója szerint – énekes mester, valójában szakrális funkciókat ellátó ember címe lehetett. A Kán-Tor felbontás erről árulkodik. Azaz az éneklés itt is hozzákapcsolt (másodlagos) jelentés, de nem ez volt a fő értelme.

Szumma szummárum, a hangkiadás és az ének is szakrális-asztrális értelmű etimonokból áll, éppúgy, ahogy az élettel, lélekkel bíró növények és állatok nevei is. (Fáy Elek A magyarok őshona című könyvének 210. oldalán sorolja fel a B-L, P-L, B-R, V-R, F-R, stb. vázú (növény- és állat)neveket.)