Akkád

Fáy Elek A magyarok őshona című könyvének 6. oldala tetején az áll, hogy a sumér és asszír-babiloni írásos emlékek Akkád néven emlegetik a sumérok országának északra fekvő hegyes részét, mely irányban az arméniai őshazát (aminek megfelelő őshaza Varga Zsigmondnál a sumérben is többértelmű KUR volt) is kell keresni.

Nálam Ak-Kád, vagy A-Kád, Háza az Égnek/Istennek értelmű lenne. Talán/nyilván Fáy adatát is követve (aki szóba hozza Agade város nevét)...

Péterfai János írja:

A Gad értelme Város, azt a szót láthatjuk viszont, amelyik A-Gad-E, vagyis Akkád eredeti nevében szerepel.

Práczki Istvánnál a Kád elem a Dák, Daha nép, a szokásos megfordításos módszer alapján, míg Gyárfás Ágnesnél "A Káld" nyomán jönne Akkád...

Pálfi Károly A magyar nemzet őstörténete és a zsidóság...

...című könyvében turáni/kosi népnek írja őket:

Ezt a hódító kosi néprajt a bennszülött sémiták akkád, vagy sumir néven nevezték maguk között. (Lásd 16. old.)
...
Az akkádok turáni természetük szerint se ki nem verték, se le nem ölték a meghódított sémitákat, hanem mintegy ezer esztendeig nagylelkűen és emberségesen uralkodtak felettük. Ezalatt azonban a sémiták kiismerték gyengéiket, szervezkedtek ellenük és utoljára belülről megdöntötték uralmukat. Az akkád birodalom romjaiból két sémita állam keletkezett: a babiloni és tőle északra a ninivei, vagy assyr. (Lásd 16. old.)

Az Agade-t mutató kis térkép Gutium címnél is szerepelt.
assets/Akkád_image1.png|invert_dark

Péterfai János írja:

Vigyázni kell a szumer nevekkel kapcsolatban azért, mert a könyvek gyakran nem választják el a szumer és a szemita, mint az akkád neveket egymástól. Az akkád nyelv irdatlan nagy mennyiségben tartalmaz magyar szavakat, de a szumer istennevek némelyike mintha messzebb állna a magyar nyelvtől, mint az akkád megfelelője. A szumerok szumerul, az akkádok meg szemita nyelven beszéltek, a kettőt nem lenne szabad összekeverni.
Újabban egyes kutatók azt állítják, hogy az akkádok magyar nyelvet beszéltek, sémi nyelvtannal keverve.

Götz László Keleten kél a Nap...

...című könyvének 751. oldalán írja:

Az akkád periódustól az Isin-Larsa kor végéig terjedő időszak belső időrendje csupán néhány éves hibahatárral egyértelműen meghatározható. Így pl. tudjuk, hogy az isini dinasztia első királya, Išbierra, Hammurabi előtt kb. 224 évvel lépett trónra (2-3 éves hibahatárral), Naplanum, a larsai dinasztia megalapítója pedig 9 évvel Išbierra előtt. Másrészt viszont ismeretes, hogy Išbierra már a III. uri dinasztia utolsó királya (Ibbisin) 11. évében királynak nevezte magát. Mivel Ibbisin 24 évig uralkodott, ebből egyszerűen kiszámítható, hogy a III. uri dinasztia kb. 211 évvel Hammurabi trónralépte előtt bukott meg, vagyis a hosszú időrend szerint kb. 2141 táján. A III. uri dinasztia összidejénél a királyjegyzékek különböző változataiban 16 évnyi ingadozást találunk (105 és 121 év között). Mivel azonban egykorú forrásokkal csak 108-109 év adatolható, a kutatás szinte általánosan 108 évet számít erre a dinasztiára. Így az első király, Urnammu trónraléptét kb. 2249-re tehetjük. Előtte Utuhegal, az V. uruki dinasztia egyetlen királya uralkodott 7 évig, miután a gutikat kiverte Mezopotámiából.
A guti uralom vége tehát kb. 2256-ra kerül. A guti dinasztia összideje – sőt a királyok száma is – szintén variál a jegyzékekben. Egyik változat szerint 21 király összesen 125 vagy 124 évig uralkodott, más szövegekben 23 király 99 évig. Ha azonban a 21 királyt említő jegyzékcsoport olvasható neveit és uralkodási éveit egyenként összeszámláljuk, akkor nem 124-125 évet kapunk, hanem 20 királyra (egy király neve és ideje olvashatatlan) 91-93 évet (két király ideje egy-egy évvel variál). Kérdéses marad tehát, hogy 21 vagy 23 királya volt-e a guti dinasztiának. A 20 király 91/93 éves összidejéből következtetve 4 5 év esik egy-egy királyra, vagyis 21 királyra kb. 96/98, 23-ra pedig kb. 105/107 év jutna. Így a kutatás általában kerek egy évszázadra teszi a guti dinasztia időtartamát (vö. pl. RLA III. köt. 713.old.), a királyokban pedig nem valódi uralkodókat, hanem 3-4-5 évenként újra választott seregvezéreket lát. Így a guti dinasztia kezdete 2356 tájára kerül.
Más kérdés azonban, megegyezik-é a guti dinasztia első királyának uralkodási ideje a gutik mezopotámiai hegemóniájának kezdeteivel, hiszen már tudjuk, hogy a királyjegyzékek több esetben egymás utáninak tüntetnek fel részben egyidejűleg uralkodó dinasztiákat. Különösen gyakori ez a 3. évezred viszonylatában, s ez a helyzet a guti és az akkád dinasztia esetében is.
Ennek megvilágítása előtt azonban röviden vázolnunk kell a szumér királyjegyzékek idevágó adatait is. Az akkád dinasztiába a jegyzékek tizenegy királyt sorolnak be: 1. Šarrukin (Sargon) 56 év, 2. Rimuš 9 év, 3. Maništušu 15 év, 4. Naramsin 37 év, 5. Šarkališarrí 25 év, 6-9. Elulu, Igigi, Imi, Nanum, akik 3 évig egyidejűleg vetekedtek a hatalomért ("ki volt király, ki nem volt király?" – kérdik a jegyzékek), 10. Dudu 21 év, 11. Sudurul 15 év (összesen 181 év). Ezután – a jegyzékek szavaival élve – "Akkád fegyverrel megveretett, a királyság Urukra szállott". Majd öt uruki király következik, összesen 30 évvel (a IV. uruki dinasztia), s ismét a séma: "Uruk fegyverrel megveretett, a királyság a gutikra szállott".
Ezzel szemben azonban egykorú és időben közellálló forrásaink vannak arról, hogy a gutik – és északon a hurrik – már Naramsin, a 4. akkád király utolsó éveiben ismételten támadólag léptek fel, s Naramsin csak üggyel-bajjal tudott ellenük védekezni. Vagyis az akkád birodalom felbomlása már akkortájt megkezdődött (vö. pl. Hrouda 1971, 130. old.). A nem sokkal az akkád kor után keletkezett Naramsin-monda szerint pl. e király egymás után három hadsereget (180.000, 120.000 és végül 60.000 harcost) küldött egy ellenséges szövetség ellen, s mindhárom sereg teljesen megsemmisült. Ugyanígy a jóslati előjelszövegek – amelyek ilyen tekintetben igen megbízhatóak, hiszen az akkori szemléletben rajtuk alapult az elkövetkezendő események lehetőleg pontos megjövendölése – szintén a szerencsétlen uralkodók közé sorolják Naramsint (vö. Soden: Propyl. Wetgesch. I. köt. 550. old.).
Mindez igen nagy valószínűséggel arra vall, hogy a gutik már Naramsin utolsó éveiben megvetették lábukat az akkád birodalom északkeleti területein, s ezzel nagyjából egyidejűleg, de legkésőbb Naramsin halálakor Uruknak is sikerült kivívnia függetlenségét (a jegyzékek IV. uruki dinasztiája).
Tetemesen megerősítik ezeket az adatokat az újabb kutatások eredményei, amelyek szerint a gutik már Naramsin fia, Šarkališarri uralkodása idején lerohanták az akkád birodalmat, s ekkor pusztították el a fővárost, Agadét is (vö. Lloyd 1981, 177. old.). Ez a támadás ugyan az akkád birodalom széthullását, az akkádok Mezopotámia feletti hegemóniájának megszűntét eredményezte, nem jelentette azonban egyúttal az akkád dinasztia végét is. Šarkališarri – nyilván az egykori birodalom északnyugati területeire húzódva – még hosszú éveken keresztül fenntartotta magát, hasonlóan az utolsó asszír királyokhoz, akik Asszur és Ninive bevétele után (Kr. e. 614 és 612) még 6-8 évig uralkodtak a szíriai térségben, Harran székhellyel. Pontosan ilyesmire utal ugyanis Šarkališarri egyik uralkodási évének fennmaradt elnevezése: "év, amelyben Šarkališarri a nyugati országokat Basarban legyőzte”. Ugyanakkor Uruk, sőt egész Dél-Mezopotámia függetlenségére vall Šarkališarri két további évneve: "év, amelyben Uruk és Naksu ellen harcolt" – figyeljünk: "harcolt” és nem "legyőzte őket”! –, valamint: "év, amelyben Šarkališarri Szumér ellen vonult" (ismét csak "vonult"!). Az évneveket l. RLA II. köt. 133. old.

Folytatás a 784. oldaltól:

Szumér művelődési kisugárzások és vándorlások nyomai az akkád, guti, Ur III és Isin-Larsa korszakban

Ebben az időszakaszban döntő jelentőségű politikai és etnikai változások következtek be Mezopotámiában. Az arab sivatag és a szíriai steppe irányából a jelek szerint már a 3. évezred eleje óta egyre nagyobb számban szivárogtak be Mezopotámiába a szemita nyelven beszélő akkádok. Eleinte ugyan gyorsan beolvadtak az őslakosság tömegébe, de az állandóan tartó bevándorlások útján a 3. évezred derekára annyira megerősödtek, hogy 2450 körül magukhoz ragadták a politikai hatalmat. Šarrukin (Sargon) megteremtette az akkád birodalmat, amely egész Mezopotámiát, Szíriát, sőt, rövid időre Elámot is magába foglalta, s Lugalzagezi előbbi birodalmához hasonlóan "az alsó tengertől a felső tengerig" terjedt. Ettől az időtől kezdve az akkád, majd csakhamar az amorita-szemita elem mind jobban tért hódított Mezopotámiában. Sargon és utódai megszüntették a szumér városállamok autonómiáját, amely korábban a hegemon szumér dinasztiák uralma alatt is fennállt, a politikai és vallási hierarchia vezető pozícióba mindenütt akkádokat ültettek, az akkád harcosoknak nagykiterjedésű hűbérbirtokszerű területeket juttattak katonai kötelezettség fejében.

Ezek a rendelkezések természetesen nagyfokú elkeseredettséget és ellenállást váltottak ki a szumér őslakosság széles rétegei körében. Ennek kétségtelen bizonyítéka, hogy már Sargon utolsó éveiben megkezdődtek az akkádellenes szabadságharcok (vö. pl. Soden: Propyl. Weltgesch. I. köt. 549. old.), közvetlenül halála után pedig az egész birodalomban hatalmas méretű véres felkelések robbantak ki, amelyek arányairól – és egyúttal az akkád megtorlás méreteiről – plasztikus képet alkothatunk magunknak néhány fennmaradt írásos adat alapján. Délen pl. csupán Urban és Ummában 8040 halottról tudósítanak a források, északon pedig egyedül Kazalluban ahol már akkor szubir-hurri népesség lakott 12.650 halottról tudunk (vö. pl. Schmökel 1962). Az ilyen általános jellegű felkelések minden egyes akkád király halálakor rendszeresen megismétlődtek, s minden új királynak valósággal újra meg kellett hódítania előde birodalmát (vö. pl. Moortgat 1950; Bottéro 1965; Soden: Propyl. Weltgesch. I. köt. 549. old.). Ugyanígy az akkád birodalom végét okozó guti támadás is a szumér városállamok tömeges felkelésével időbelileg koordináltan következett be (vö. Lloyd 1981, 177. old.). Mindez egyértelmű jele az akkád birodalom felettébb labilis voltának. De a tömeges felkelések ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy a hódoltatott mezopotámiai területek legnagyobb részében az akkádok akkoriban még nem voltak többségben, s a túlnyomóan nemszemita népesség az akkád uralmat idegen hódításnak tekintette.
...
A szumér városállamok viszonylag rövid idő múltán le tudták rázni az akkád igát: a bronzból készült fegyverek a harcban jóval hatékonyabbak voltak az akkádok rézfegyvereinél, amelyek a keményebb bronzcsatabárdok és kardok csapásaitól csakhamar használhatatlanokká váltak. A szuméroknak azonban arra is volt lehetőségük, hogy kivonják magukat az akkád uralom alól. Az elvándorlás útjai ugyanis Elámon keresztül és a Zagrosz hegység mentén északkelet és észak felé az akkád hegemónia idején jobbára szabadok voltak. Elám csak Sargon alatt tartozott az akkád birodalomhoz, az északabbra fekvő guti területeket pedig sohasem tudták meghódítani az akkádok. Majd a Sargon utolsó éveivel kezdődően rendszeresen megismétlődő felkelések sorozata a menekülés útjait esetenként rövidebb-hosszabb időre minden irányban megnyitotta. Sargon halála után ugyanis az akkádok a legtöbb Mezopotámián kívül eső meghódított területet elvesztették, s csak Naramsin tudta mintegy 30 év múlva részben helyreállítani Sargon birodalmát, de több tartományt – pl. Elámot – neki sem sikerült visszafoglalnia: tudjuk, hogy az elámi királlyal mint egyenrangú féllel kényszerült szerződést kötni (e megállapodás szövege fennmaradt). Igen nagy valószínűséggel feltehető tehát, hogy az állandóan ismétlődő felkeléseket véresen megtorló akkádok elől (vö. fentebb a halottak számával) tömegesen menekültek el a szumérok és a birodalom más leigázott népei – pl. a hurrik Kazallu környékéről és az egyéb észak-mezopotámiai területekről. Az elvándorló csoportok magvát kétségkívül a felkelésekben aktívan résztvevő s az akkádok bosszújától joggal tartó, kulturálisan és etnikailag öntudatosabb rétegek alkották: az ilyen emberek viselték el legnehezebben a kulturálatlanabb, más szokásoknak, törvényeknek hódoló és ráadásul idegen nyelvű akkádok csupán fegyvereken nyugvó nyers katonai erőszakszervezetét. Ezekhez csatlakoztak azonban nyilván azon egyszerű földművesek is, akiket az akkád királyok kiüldöztek termőföldjeikről, kertjeikből és datolyapálmaligeteikből, hogy saját katonaságuknak megélhetést biztosítsanak (l. fent). A fennmaradt egykorú és időben közelálló források egyértelműen tanúsítják, hogy ezek a telepítési rendelkezések igen tekintélyes mennyiségű tömegeket érintettek. A mozgósított akkád hadsereg létszámáról fogalmat alkothatunk magunknak a Naramsin-monda azon már említett elbeszéléséből, hogy e király rövid néhány éven belül 180.000, 120.000 és 60.000 embert állított fegyverbe. Ezek a kerek számok ugyan nyilvánvalóan túlzottak, fantasztikusnak azonban egyáltalán nem nevezhetők, különösen akkor nem, ha összevetjük velük azt a másik fennmaradt szöveget, amelyben Sargon önmaga mondja, hogy "naponta 5400 harcos evett asztalomnál" (vö. pl. Soden: Propyl, Weltgesch. I. köt. 548. old.) Vagyis egyedül a fővárosban 5400 katona volt állandóan fegyverben.
E számhoz kell tehát viszonyítanunk a mozgósítható akkád hadsereg nagyságát, amely ezen 5400 emberen kívül a többi város és erődítmény helyőrségeiből, valamint a vidéki földekre letelepített, csak háború esetén fegyveres szolgálatra kötelezett katonákból tevődött össze.
A telepes katonaság számát ezek szerint – rendkívül óvatosan számolva – minimálisan 50-60.000-re kell tennünk, ami legalább ugyanennyi, de sokkal inkább kétszer-háromszor annyi szumér család földjeinek kisajátítását jelentette, mivel az akkád királyok nyilván nem fukarkodhattak hatalmuk egyedüli bázisa, az akkád katonaság igényei kielégítésénél, s kétségkívül sokkal nagyobb parcellákat juttattak nekik, mint amekkora általában egy-egy szumér földműves család birtokában vagy bérletében volt. Ez viszont azt jelenti, hogy már Sargon első telepítései idején legalább 150.000-180.000 szumér család – azaz kb. 600-700.000 ember – részben földönfutóvá, részben saját korábbi birtokán rabszolgává vált. Ez a számítás azonban csak Sargon korára vonatkozik. Utána következő két fiáról, Rimušról és Maništušuról is tudjuk – egykorú, írásba foglalt felsorolásokból –, hogy mindketten nagy tételekben "vásárolták" a földeket. Számos kutatónak is szemet szúrt ez. Úgy tűnik – írja pl. W. V. Soden –, mintha az akkád királyok fáradozásai csak hódításokban és birtokszerzésben merültek volna ki (l. Propyl. Weltgesch. I. köt. 550. old.). Felettébb kérdéses marad azonban e birtok-"vásárlások"-nál, hogy mennyit fizettek a földekért, megadták-e a szokásos méltányos árat és végül mennyit vettek el egyszerűen hatalmi szóval, ilyen-olyan ürüggyel, fizetség nélkül. A legtöbb birtokot kétségkívül az utóbbi módon szerezték. Ez a dolog lényegéből szinte automatikusan következik. E módszeresen űzött földvásárlásoknál – történtek légyen azok bármilyen módon – mindenesetre szembetűnően megmutatkozik az őslakosság anyagi bázisának minél nagyobb csökkentésére irányuló céltudatos törekvés még akkor is, ha a korábbi tulajdonos kapott is valami csekély kielégítést elvett földjéért. Mert, hogy ezek a tömeges királyi "birtokvásárlások" nem a vevő és az eladó egyenlő esélyei alapján játszódtak le, hanem az őslakos tulajdonost többé-kevésbé kényszerítették az eladásra, ahhoz – józan ésszel szemlélve a kérdést – egy pillanatig sem férhet kétség. Ilyesmire céloz Soden is, amikor megjegyzi: "A belső békét nem mozdították elő ezek a birtokvásárlások. Későbbi előjelszövegek elmondják, hogy mindkét uralkodót szolgáik gyilkolták meg; Rimušt pecséthengerköteggel ütötték agyon." (l. Propyl. Weltgesch. I. köt. 549. old.) Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a pecséthengerekkel való agyonverés motívumával arra utalnak az előjelszövegek, hogy Rimuš saját pecsétlenyomataival hitelesített adás-vételi szerződései nem feleltek meg a valóságnak, ill. az igazságosság és a méltányosság követelményeinek, vagyis az akkoriban általánosan elterjedt analógiás hiedelmeknek megfelelően "amivel vétkezett, azzal bűnhődött".

Sargon fiainak "birtokvásárlásai” tehát nyilvánvalóan ismét a szumér őslakosság százezreit juttatták koldusbotra, vagy kényszerítették elvándorlásra. Majd Maništušu halála után, amikor újra birodalomszerte fellángolt a felkelések tüze, s Naramsin első éveit ezek elfojtása töltötte ki, szintén jelentős újabb elvándorlási hullámmal kell számolnunk.
Az akkád birodalom megdöntésénél amint már említettük a szumér városállamok minden jel szerint a gutikkal szövetkezve támadtak az akkádokra. Ez a következményekben is megmutatkozik: egykorú forrásokkal bizonyítható, hogy a guti hegemónia időszakában a déli szumér területeken sokkal kevésbé volt érezhető a gutik nyomása, mint az északabbi, jobbára akkád vidékeken, s a szumér városok gyakorlatilag függetlenek maradtak (vö. Moortgat 1950; Schmökel 1962). Így pl. Lagaš városállama Urningirsu és Gudea uralkodása alatt már kb. 40 évvel a gutik kiverése előtt teljes függetlenséget élvezett, holott az összes szumér városállam között a legészakkeletebbre feküdt, vagyis legközelebb esett a gutik törzsterületeihez. Egykorú feljegyzésekből tudjuk, hogy Lagaš ebben az időszakban virágzó állam volt, kb. 1.600 km²-nyi területtel és 216.000 lakossal; 17 nagyobb és 8 kisebb város tartozott hozzá, számos faluval, amelyek közül 40-et név szerint is ismerünk (vö. Müller-Karpe 1974, 45. old.).
Ezekből az egykorú adatokból következtethetünk a szumér területek akkori (kb. Kr. e. 2290-2250 körüli) össznépességének nyilván több millióra rúgó számára is, hiszen Lagaš csak olyan jelentéktelen városállamnak számított, hogy uralkodóit a szumér királyjegyzékek nem tartották érdemesnek megemlíteni; sem Gudea idejében – aki pedig önálló hadjáratot vezetett Elámba –, sem az akkád kor előtt, amikor egyes lagaši királyok bizonyíthatóan Mezopotámia jelentős területeit uralták, pl. Eannatum és Entemena.
A guti uralom után következő III. uri dinasztia ismét helyreállította Mezopotámia politikai egységét, újra szumér vezetés alatt, sőt ez az ún. újszumér birodalom nagyságban vetekedett Sargon egykori birodalmával. Tudjuk, hogy az uri királyok Asszíriát, Elámot és a nyugatabbi guti törzsterületeket is meghódították (vö. pl. Hrouda 1971, 142. old.), sőt adatolható, hogy az utóbbi évtizedekben feltárt nyugatszíriai Ebla (v. Ibla), valamint a levantei tengerparton fekvő Byblos is a III. uri dinasztia hűbéresei közé tartozott (vö. pl. Amiet 1977, 139, és 486. old.; Kempinsky. Aví Yonah 1978, 42. old.).