A papucsszaggató királykisasszonyok mese

A MNL leírásában cselekménye: egy király annak ígéri leányát és fele királyságát (gazdag jutalmat), aki nyitjára jön annak, hogy leányai milyen módon szaggatják el minden éjszaka a cipőjüket. Egy pásztorfiú természetfeletti lénytől (ősz öregembertől, Krisztustól és Szent Pétertől, három civakodó ördögfiútól) kapott bűvös eszközök birtokában vállalkozik a rejtély kiderítésére. Láthatatlanná tevő subája (sapkája) vagy boszorkányzsír segítségével követi a leányt (leányokat) az éjszakai úton, réz-, ezüst- és aranyerdőben gallyat tör vagy a királykisasszony ivópoharát teszi a tarisznyájába a kút kávájáról. Tisztátalan lények (ördögök) kastélyába (pokolba) érnek, itt a nagyobb királykisasszonyoknak már gyermekük is van a kedvesüktől, akivel egész éjszaka borotvapadlón táncolnak. Minden táncban (éjjel) egy pár cipő kopik el. A legény innen is bizonyítékokat hoz. Visszafele való útjukban újra követi, s egész úton vesszőzi a leányokat, hazaérkezésük előtt eléjük kerül, s már a küszöbön alszik, amikor megjönnek. Másnap jelenti a királynak a látottakat, és megkapja az ígért jutalmat (AaTh 306).
Az egész magyar nyelvterületen jól ismert, kedvelt, mintegy 20 változatban, nagy vonalakban azonos felépítésben számon tartott mese. Szomszédainknál, a Balkánon és Közép-Európában közismert, Ny-Európában kevésbé népszerű, egyes feltevések szerint az európai mesekincs bizánci rétegéhez tartozik. Vannak hiedelemmonda-szerű változatai is. Egyetlen feladatot megoldó, egyszerű felépítésű, hármas szerkezetű (→ hármasság) mese, amelyet csak egyes változatokban bonyolít a varázstárgyak megszerzésének epizódja az → angyalbárányok, a boszorkány három lovának megőrzése vagy leggyakrabban a → civakodó ördögfiak típusok keretében. Nálunk a → hálás halott típussal való interferencia alig fordul elő. - Irod. Eberhard, W.-Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Földyné Virány Judit: A bodrogközi Láca népmeséiből (Sárospatak, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

A teljes mese:
– Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény juhászlegény. Nagy sereg juhot őrzött ez a juhászlegény, de abból a nagy sereg juhból még csak egy bárányfark sem volt az övé. Hej, sóhajtozott is eleget, amint terelgette a nyájat, hogy neki semmije sincs ezen a világon, de hiába sóhajtozott: a nagy semmivel maradott.
Azám, mit mondok, mégsem úgy volt egészen, mert egyszer amint billegett-ballagott a nyáj után, s nagyokat sóhajtott, csak előtte terem az öreg Szent Péter, s kérdi:
– Mi bajod, fiam? Mért sóhajtozol olyan erősen?
Mondja a legény, hogy a szegénység miatt sóhajtozik, mert hogy mindenkinek van valamije, csak neki nincsen, még egy bárányfarka sincs.
– Hát aztán mi kéne? – kérdezte Szent Péter.
Gondolkozik a legény, vajon mi is kéne neki, s azt találja mondani:
– Megelégedném én, öregapám, egy olyan tarisznyával, amely sohasem telik meg, s egy olyan bundával, hogy ha azt magamra kanyarítom, senki sem lát a jó Istenen kívül.
– No bizony, ha csak ez kell, azt adhatok – mondotta Szent Péter, s a nyakába akasztott mindjárt egy tarisznyát meg egy bundát.
Mindjárt ki is próbálta a juhászlegény a bundát: hát az öreg juhász nem látta meg. No, ha nem, egy szempillantásig sem maradott többet a nyáj mellett, elment szerencsét próbálni, s meg sem állott, míg a király városába nem ért.
A királynak tizenkét leánya volt, de csak egyben volt öröme, a legkisebbikben, a többi minden istenadta éjjel eltűnt a palotából, s egyik-egyik hat pár papucsot szaggatott el. Hiszen volt a királynak aranya, ezüstje annyi, hogy kádaslag állott a pincében, telt a papucsra, de nem is az szomorította a királyt, hanem hogy hol, merre tudnak járni, hol szaggatják el azt a tenger sok papucsot. Hiába faggatta szép szóval, csúf szóval a leányokat, azok mindig csak azt mondták, hogy ők maguk sem tudják, hogy s mint kerülnek el hazulról, s azt sem tudják, hol s merre járnak éjnek idején. Bizonyosan valami ördöngös lélek viszi el őket.
Hitte is, nem is a király ezt a beszédet, de ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság, és sem mondom, hogy láttam, amit nem láttam: a király hiába állított strázsákat, százat is egyszerre, a leányok szobája elé, soha egy sem látta őket sem elmenni, sem visszatérni, mert éjfélkor az álomszellő úgy fejbe csapta őket, hogy egyszeriben ledöndültek a földre, s föl sem keltek reggelig: aludtak, mint a fekete föld.
Mit volt mit nem tenni, a király kihirdette ország-világ előtt, hogy annak adja a leányát, legyen akárki fia-borja, aki neki megmondja, hogy hol s merre jár éjnek éjszakáján a tizenegy királykisasszony. Hát hiszen jöttek mindenfelől a szerencsepróbálók, de ahogy jöttek, szégyenkezve el is mehettek, mert éjfélkor mind elaludtak, s a királykisasszonyok mehettek bátran, amerre nekik tetszett.
Meghallja ezt a juhászlegény, jelenti magát a királynál, s este, mikor a királykisasszonyok a szobájukba mentek, ő is velük ment a bundában, látatlanul. A leányok lefeküdtek, elaludtak, de éjfélkor csak besurrant a szobába valami ördöngös lélek vagy mi, felköltötte őket, csak a legkisebbiket nem, aztán hirtelen felöltöztek a legszebb ruhájukba, egy nagy zsákba beletettek hat-hat pár papucsot. Így készülődtek, mit tudom én most még, hogy hová, merre. No de a juhászlegény mindent jól látott, s mit gondolt, mit nem, fölébresztette a kicsi királykisasszonyt. Hej, megijedtek a lányok, most már mit csináljanak? Ők bizony mézes-mázas szavakkal rávették a kicsi királykisasszonyt is, hogy menjen velük, nem bánja meg. Akkor az az ördöngös lélek valami zsírral megkente mind a tizenkét leány vállát, s hát mind a tizenkettőnek szárnya nőtt. Fogta magát a legény, ő is megkente a maga vállát, s neki is szárnya nőtt egyszeriben. Abban a pillantásban kinyílt az ablak, s huss! kirepült az ördöngös lélek, utána a leányok, a leányok után meg a juhászlegény. Fölszálltak jó magasra, a levegőégbe, s repültek, mint a madár, hegyek-völgyek, folyók s tengerek fölött, aztán egyszerre csak leszállottak egy rézerdőben, rézerdőnek is a közepében, ahol volt egy rézköblös kút, rézköblös kúton tizenkét rézpohár. A leányok vizet merítettek a rézkútból, ittak, aztán a poharakat visszatették a helyökre. A legénynek sem kellett egyéb, mind a tizenkét poharat a tarisznyájába dugta, amellett még egy rézfáról le is tört egy ágat, s azt is a tarisznyájába tette. Hej de hogy a rézágat letörte, nagyot csendült-bondult az erdő, hogy csak úgy zúgott véges-végig! Megijedt a kicsi királykisasszony szörnyen, s mondta a testvéreinek:
– Jaj, Istenem, Istenem, miért jövék el veletek! Valaki itt van az erdőben s meglátott!
A nénjei nagyot kacagtak.
– Ugyan ne félj, te bolond, nem jár itt senki rajtunk kívül!
Azzal továbbrepültek, s meg sem állottak, míg az ezüsterdőbe nem értek. Ennek a közepén ezüstköblös kút volt, a kút köblén tizenkét ezüstpohár, itt is ittak, de a juhászlegény az ezüstpoharakat is a tarisznyájába rakta, s hogy egyéb bizonysága is legyen, letört egy ezüstágat.
Rettentő nagyot csendült az ezüsterdő is, a kicsi királykisasszony majd kétségbeesett az ijedségtől, de a többiek csak kacagtak rajta, s továbbrepültek.
Ezüsterdő után az aranyerdőbe értek, ott is leszállottak, ittak az aranykutakból, s a juhászlegény tarisznyába dugta az aranypoharakat is. Aztán letört egy aranyágat, de csendült is akkorát az aranyerdő, hogy szinte meghasadt belé. A kicsi királykisasszony most is mondta a testvéreinek, hogy bizonyosan kíséri valaki, forduljanak vissza, de a leányok csak kacagtak az ijedségén, s továbbrepültek. Az aranyerdőn túl egy rengeteg magas hegy elé repültek, ott az ördöngös lélek arany vesszővel megsuhintott egy ajtóforma sziklát, az egyszeriben fölpattant, a leányok be az ajtón, a juhászlegény is utánok.
Hej, édes Jézusom, ne hagyj el! Hát oly szertelen fényes szobába került a szegény juhászlegény, hogy majd megvakult a csillogástól, ragyogástól, de csak ment a leányok után, fényesnél fényesebb szobákon keresztül, ahol minden, de minden színarany volt, még az ablaküveg is, s mikor úgy a hetvenhetedik szobába értek, hát csak jő a leányok elé tizenkét úrfi, csillogó-villogó gúnyában, kedvesen, édesen pisolyogva, mosolyogva, mézesmázos szavakkal fogadják a leányokat, aztán kézre kapják, sétáltatják körös-körül, egyszerre meg csak megszólal a muzsika valahol fent, mintha éppen a mennyországban szólt volna, hipp-hopp! Táncra kerekednek, forognak, mint a forgószél; repült, suhogott a drága selyemruha, szakadt, foszlott a csupaselyem papucs, de ha foszlott, azért ugyan senki sem búsult: mást a helyébe, van aki fizesse! Hajnali kakasszóig abba sem hagyták a táncot, mikor aztán minden papucs miszlikbe szakadott, elbúcsúztak az úrfiaktól, s huss! szárnyra kerekedtek, elrepültek, s hazáig meg sem állottak. Otthon szépen lefeküdtek, s aludtak, mintha sehol sem jártak volna.
Na, elkövetkezik a reggel, s a juhászlegény fölmegy a királyhoz.
– Hát, fiam, tudsz-e valamit?
– Tudok biz én, felséges királyom, csak meg ne szomorodnék erősen.
– Mondjad, fiam, mondjad!
A juhászlegény töviről hegyire elmondott mindent, akkor aztán a király behívatta mind a tizenkét leányát, s vallatóra fogta.
Bezzeg hogy tagadtak azok mindent, csak a kicsi királykisasszony nem. De hiába tagadtak, a juhászlegény előhúzta szép sorjában, a réz-, az ezüst- s az aranypoharakat, elé a réz-, ezüst- s aranyágakat is, a kicsi királykisasszony is bizonyította, hogy úgy volt, ahogy a juhászlegény mondta: mit volt mit nem tenni, megadták magukat a leányok.
Hiszen jöhetett ezután érettük az ördöngös lélek, az sem tudta elvinni többet, mert a király a hétágú vastoronyba záratta a leányokat, a legkisebbiket meg feleségül adta a juhászlegénynek, melléje még fele királyságát is.
Bezzeg ment a királykisasszony jó szívvel a juhászlegényhez, mert szép szál legény volt az: hét puszta faluban nem akadott párja.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Zborovszky Andrea A papucsszaggató királykisasszonyok...

...című az Ősi Gyökér 2008/1. sz. megjelent meseelemzésében írja:

Megjelenik a mesénk hőse a juhászlegény, aki azon kesereg, hogy semmilye sincsen. Mivel a hős sorsa megfeleltethető a napistenek sorsával így azt gondolom, hogy mivel semmilye sincs, a Nap túl van a téli napfordulón, vándorol a Kos felé. A hős kora miatt egy másik alternatívát is mutat, a serdülőkorból a felnőtté válásig komoly utat kell megtennie.
Érdekes, hogy a fiatal nem olyan tarisznyát kér, ami kifogyhatatlanul árasztja rá a bőséget. Ez a fiú nem megúszásra akarja játszani az életét, csak eszközöket, mankókat kíván, és bízik magában annyira, hogy elinduljon az ismeretlen felé, ahol saját maga erejéből boldogulhat. A tarisznya az ember szellemi tartalékaira utal, hogy sosem telik meg.
A királynak 12 lánya volt, de csak egyben volt öröme, mert az egyet kivéve éjfélkor mind eltűnt a palotából 6-6 pár papuccsal, s csak reggel tértek vissza a rongyos papucsokkal.
Világmindenségünk törvényei kiemelt, szent számokon nyugszanak: 1-en, 3-on, 3+4 összegén, a 7-en és 3x4-en, a 12-őn (12 csillagkép, hónap, törzs, tanítvány, lovag).
A király kihirdette, hogy annak adja egyik lányát feleségül, aki megoldja a talányt, de a kérőket mind elaltatta éjfélkor az álomszellő. (Itt a 12-es szám egy másik aspektusa is. Az éjfél lezárja a napot, utat nyitva egy másik tudatállapotnak, vagy egy másik valóságnak.) [Itt teszem hozzá, hogy az álom a hun nyelvben huny > kum alakú, mely görbületre, ívre/íjra utaló. A napfordulós téridőbeli helyeken Nyilazó/Íj csillagképek vannak és éppen 6 hónapos félévekre bontást látunk.]
Pap Gábor a zsírt a Bikába teszi és a zsírossal, a Szíriusszal hozza kapcsolatba. A disznó, a zsír a tudatlanság, érzékiség, sötét indulatok, a testiség, a falánkság szimbólumai. A néphit az ördögi, démonikus erőkkel hozza kapcsolatba.
A réz csillagminőség, az ezüst holdminőség, az arany napminőség. A kút a föld mélyébe vezet, de vezethet az alvilágba is, nyílás, amely mindenképpen nemiség jelkép. A pohár, kehely ismét utalás a nemiségre, illetve tartalmazhatja az élet és halál vizét is. Az erdő a tudatunk áttekinthetetlen része, és az ösztönöké.
A letört ág két helyen is előfordul: letöri a juhászlegény, akkor megszólal az erdő, és használja az ördöngös lélek is a barlang feltárására. Az ág az életfa eszméjének kifejezője. Használatos termékenységvarázslásra, ismert a zöld ág alatt való átbújás, amely házasságszertartás, de ősi gonoszűző szertartások kelléke a nyírfaág, amellyel a szaunázók csapkodják magukat. A mitológia Aeneasa Sybilla parancsára egy aranyágat tör mielőtt a holtak országának útjára lép. Az ág letörése mindig a halálra utal, s ennek tulajdonítható, hogy a gyermekáldást elhárítani kívánó somogyi asszonyok, miért tördelték jártukban a faágakat. Megszólalt az erdő, mert meghalt egy rész az ártatlanságból, és nem tiszta beavatás formájában.
A tánc minősége itt nem szakrális jellegű, inkább hasonlít egy szexuális előjátékra, nem gyengéd, nem építő, nem szerelmes, hanem olyan, mint a forgószél, pusztító. Asklépios kakasa hiába ordítja rekedtre magát, csak időjelző funkciót tud betölteni.
Ahogyan mai világunkban elvesztettük az alapvető mintáinkat, itt is ez a helyzet kísért. A lányok aktívak, ők mennek a férfiakhoz, a férfiak pedig az igazi papucsok, akik otthonukban várják passzívan az élményeket. A lábbeli akár a továbblépés eszköze is lehetne, de itt csak egyhelyben nyüvik el őket, körbe-körbe toporogva.
A király a 11 lányt 7 ágú vastoronyba záratta. A torony a szellemi magaslatok helye, a tanulás, de a gőg szimbóluma is. A 7-es a teljesség száma, Isten mindenhatósága nyilvánul meg benne. Tudott valamit az öreg király, hogy olyan ideális helyet készített lányainak, ahol a tudatosság egy magasabb szintjére is léphetnek, ha hajlandóak felébredni. De addig csak testük, érzékeik, szenvedélyeik, vágyaik foglyai, állapotaik uralkodnak rajtuk és nem ők az állapotaikon. A legkisebb királylány szelíden, türelmesen várt, óvta rejtett értékeit, nem engedett a csábításnak, és méltó társat hozott türelme. A lélekerő győzött a testi vágy felett.

Zborovszky Andrea ahogy a cikk bevezetőjében is írta, még nem volt teljesen tisztában az asztrálmítoszi keretrendszerrel. Ami nem gond, de ettől még fel lehetett volna ismernie, hogy a 6 pár elnyűtt papucs (a cipő is tündérkellék; a szárnyak kapcsán legalább rájöhetett volna, hogy tündérekről van szó, de meg sem említette őket) a 12 fele és a 12 hónap felére utal úgy, ahogy éjfél is az éj felére utal, a tánc pedig a forgásra, a Tündér Ilona forgó vára cím/alcímnél is említett forgásra, mely alcímhez (illetve alá) be is tettük, hogy az elnyűtt papucsok száma (hat pár) mutat a félév elteltére.